9. Megsebesülésem története.
(1914. december 15-én, karácsony napján)
Sűrű sötétséggel köszöntött ránk a ködterhes éjszaka fenn a duklai erdős hegyekben, s a járőrök mind azzal a nem éppen kellemes hírrel tértek vissza, hogy a hatalmas orosz erő bekerítette kicsiny lelkes honvéd csapatunkat. Itt csak egy sikerrel végrehajtott éjjeli roham segít, volt az általános vélemény. Parancsnokunk tehát a következő parancsot adta ki: Egy sorsolással kijelölendő kisebb csapat – mint elővéd járőr az ellenséget megközelíti, kiugrasztja őket a lövészárokból s a főcsapat pedig rohamra megy.
A sors engem jelölt ki az elővéd parancsnokául s megindultunk. Mentünk, mentünk csendesen, mint valami halotti menet, csak néha-néha roppant lábunk alatt egy-egy száraz ág. Hátra pillantottam, jönnek-e az embereim a hátam mögött. Hopp!! Egyszer csak egy térdelő alakba ütköztem. A muszka őrszem volt, ki rögtön belém vágta a szuronyát és lőtt, de ugyanakkor már az én kedves puskám is megtette a magáét. Én mellbe lőttem őt, ő pedig a jobb combomat fúrta keresztül, és a térdhajlásban szúrt meg. Csaknem egyszerre buktunk fel, azután hatalmas fegyverropogás keletkezett. Mieink „rajta, rajta” ordítással átrohantak rajtam, s én imádkozva kértem, hogy a jó Isten adjon sikert kis hős csapatunknak, engem pedig mentsen ki veszedelmes helyzetemből. Különös erővel sikerült a rettenetes kavarodásból négykézláb elmásznom, s a hegyen egyszer csak elvesztve az egyensúlyt gurulni kezdtem és a lent folyó kis patakba zuhantam. A jó friss víz kivette kis időre lábamból a zsibbadást és futni kezdtem egy fénypont irányába, amíg össze nem rogytam. Éppen Dukla legszélső parasztházát értem el. A paraszt kijött ölébe vett és bevitt a házba, hol felesége fájdalmam enyhítésére tejet adott, amiért igazán nem győztem hálálkodni, bár egy szót sem értettünk egymás beszédéből.
Másnap sikerült egy rossz szekeret kapnom, mely 3 napi rettentő döcögés után Varanoba vitt, honnan mások 3 nap alatt vonaton Brassóba vittek. Itt két hét alatt annyira javultam, időmet nagyon kellemesen töltöttem ittlétem alatt.
Sepsiszentgyörgy, 1915, II/5,
Horovitz Dezső tizedes telefonos őrvezető Debrecenből
10. Mink az az egyes honvédok lementünk a harctérre és öt nap gyaloglás után kifáradva érkeztünk a csata térre és mingyár felfejlődtünk rajvonalba és vártuk a további parancsot amit egy kis időre meg is kaptúnk, mégpedig az volt a parancs hogy hejbe csináljuk a fedezéket ami elisjőt és rőgtőn kaptúnk a parancsot, tőlteni és vigyázunk, hogy ne a saját katonáinkat lőjük, mert most ők fognak visszavonulni, úgy is volt. Végre a hátunk mőgőt megszólalt az ágyú és mint friss katonák, akik nem tudtuk, hogy mi is az és egy-egy lövés a többi után jött, míg végre a muszka is bekőszőntőt nekünk és egy negyed órára már megvolt az is hogy milyen távolságba lőjünk. Végre már lehetet látni egy egy muszkát főlálani és előre ugrálni de aki eszt láta, persze rálőt hogy az eleset, vagy talált a gojó nem bíztos. Szóval így ment egy egész nap és egy éjel. Regelre már az orosz sereg kapot erősítést és így nekünk visza kelett jőni körűlbelűl tizen őt kilo métert. És elérkesztünk Dúklára, ahol szintén hadállást foglaltunk és ottan is nagy űtközetek voltak és nagyon is sokszor. Végre karácsony estéjén háromszor volt szuronyroham amit én szerencsésen átharcoltam és húszonhetedigkén este már megvolt az én részemre is őntve a gojó ami bizony el is találta a bal kezem. Mégpedig úgy hogy el is tőrte. Én rögtön bekötöttem, és mentem a kőtözőbe, ahol aztán friskötést tetekrá és útba igazítotak és ugy elérkesztem Brassoba s négy hét után jöttem Szent györgyre. Most pedig várom a felgyógyulásom. Hogy mi lesz az már a jövő titka.
Schuller Gyula, 1915. II. 27.
11. 1914. év augusztus havában történt meg az általános mozgósítás, és én mint tényleges már készen vártam az öreg katonákat, és mikor ők is kész voltak, akkor együttesen indultunk a haza védelmére, ahol több ütközetben vettem részt a 3 hónapi harctéren lévő időmben. Okt. 26-án, egy srapnell darabtol a jobb kézen megsebesültem és kerültem a szentgyörgyi kórházba, ahol a jó ápolásból nekem is kijutott. Én már több kórházban voltam, de ilyen jó ápolónőt nem találtam, az isten fizessen bért, mert én egyebet ugysem adhatok. Kezeit csókolja
Barabás Károly 2-es gy. ez. 16. sz.beli tizedes. 1915. jan. 10-én.
12. Megsebesültem 1914. Szep. 15. Szerbiában. Azon felgyógyulásom után felmentem a Kárpátokba és 1915. III. 20. újra megsebesültem. Megsebesülésem után Sepsiszentgyörgyre jutottam a Vereskereszt Kórházba, amelyben a legjobb ápolásba és gondviselésben részesültem. Nagyságos asszonynak gondos ápolásáért hálás köszönetet mondok. Kezeit csókolja
Rizing János, 72. gyalogezred, Sepsiszentgyörgy, 1915 V/30
13. Fogadja a nagysága leghálásabb köszönetem, a jó isten éltesse sokáig
1915. VI/11. Kúthy János
14. A M. kir. budapesti I-ső honvéd gyalogezred, I-ső század I-ső szakasz parancsnoka megsebesültem Galicziában Dukala község erdőszegélyén XII. hó/ 24- d.u. 3 órakor 1914.
Kelt Sepsi sz.györgy 1915. 1.sö 24
Legujabb bucsú dal:
Messze a Nagyerdő, messze jár a szellő,
messze járok, édes rózsám, tetőled:
elmúlik a nyár, hervad a határ,
ne hulajcsd a könnyeid, levelet se várj.
Eresz alatt fészek, visza visza nézek,
nem lobog a keszkenyő a rózsámnak
Kováts József órás ékszerész, Újtartán (?), Pest megye.
Közreadja: DR. NAGY LAJOS
(folytatjuk)