Egyik mondaváltozatban az édesapa, név szerint Máté Bandi és a daliás vőlegény kiszabadítja a tatárok fogságából az elrabolt székely leányt, az édesanyja egy hegytetőn várja őket, ez lett a Látóhegy, s a lány és az anya örömkönnyeiből forrás fakadt, a Sírókút. A másik változat egyszerűbb, de mélyebbre pillant a múlt kútjába. Azért Sírókút a hely, mert ide jártak a hun asszonyok bánatos könnyeiket hullatni.
Orbán Balázs magyarázatát a jóízű, archaikus, mórikáló-mondikáló, ráérős stílus miatt érdemes idézni: „A reménylő anya e kúthoz jött imádkozni és sírni, de midőn hős férjét s leendő vejét a rabló tatár fejével s a visszaszerzett leánynyal együtt megtérni látta, akkor örömkönnyeket hullatott. Innen e forrásnak Sírókút neve.”
A Látóhegy Vargyas mellett nagyon fontos stratégiai pont volt a tatárjárás idején, onnan az egész vidék látszik, s az őrszemek lármafákkal, kürtöléssel jelezni tudták az ellenség közeledését.
A Csalatornya népmonda a tankönyvekbe is bekerült. Híres vitéz volt Csala, s amikor a tatárok elvonultak, felmászott az Almási-barlanggal szemben álló süvegtorony sziklára, örömében nagyot rikkantott, de elveszítette az egyensúlyát, lezuhant, s szörnyethalt.
Mindezt illetékes tollforgató, Benedek Elek meséli el ízesen, zamatosan a Magyar mese- és mondavilág sommás gyűjteményében. És ami a művészetek egymásba hajlásának szép bizonyítéka: Máthé Ferenc vargyasi mester fából kifaragta a mondákat, a mondák helyszíneit, alakjait és jeleneteit.
 Ezen az átjárón indultak neki a kaptatóknak a Háromszékről, Barcaságról, Erdővidékről elindult szekerek az elmúlt századokban, vitték a jó eszű legénykéket a székelyudvarhelyi, székelykeresztúri kollégiumba, sőt tovább, Nagyenyedre, s ennek az eposzba illő felvonulásnak is Benedek Elek a krónikása. Éppen a nagy fordulat évében, 1867-ben vágott neki ő maga gyerkőcként az útnak, s az Oklánd előtti kikericses réten, csillagos ég alatt, ifjak és vének, a negyvennyolcas harcok veteránjai, az apák és a tejfölösszájú nebulók megünneplik a nagy történelmi eseményt, a kiegyezést, azt, hogy megbékélt királyával a nemzet. Letáboroznak, előkerülnek a hangszerek, még az eldugott tárogatók is, amelyek fájdalmas hangjára lassú magyart lejtenek az öregek. Legfontosabb prózai munkájának, az Édes anyaföldemnek nagy jelenete a tabló.
***
Ha Erdővidék és Erdővidék népének történelmében akarunk alámerülni, nagy körültekintéssel, óvatossággal kell eljárni, s igencsak meg kell válogatni a forrásokat. Ez a tudomány sérült leginkább errefelé, és a közelmúltban, a bolsevizmus bugyraiban börtön járt annak a historikusnak, aki föl merte mutatni az igazságot a román nacionalista történelemhamisítók, a párthatalom és a megfertőzött Román Akadémia hamis dogmáival szemben.
Először azt kell áttekinteni, amit a nép hozott létre, illetve őrzött meg emlékezetében abból a korból, amelyből se írásos, se tárgyi bizonyítékok nem maradtak ránk. A nép nem ismeri a diszkriminációt, hitvilága nem irányul senki ellen, nem sérti a román vagy a szász önérzetet, nincsenek olyan céljai, amelyekkel elhomályosítaná a múltat, igaz, amiképpen hajdanában Homérosz vagy más eposzköltők, a székelység krónikásai is egyaránt áldoztak Klio és Kalliopé oltárán, s ebben a kettősségben akkor jól megfért a történelmi tény a képzelet szülte regékkel.
Az őstörténetről szóló mondákban keverednek leginkább a kitalált, csodás történetek a tényekkel, de ezáltal olyan színpompás ötvözet keletkezett, amelynek szálait, ereit nem lehet, nem szabad különválasztani szerelmes földrajzban. Végezzék el azt a szaktudósok, számunkra fontos az, hogy a mondai, mitológiai anyaggal önfeledten, boldogan burkoljuk körbe magunkat, takarózzunk be vele.
A sokat vitatott és ezerszer cáfolt hun-magyar rokonság gondolata ma is élő hit Erdővidéken, mondhatni, familiáris viszonyban élnek az itt lakók Attila hun királlyal, Rika királynéval s annak fiaival.
A székelység eredetéről, letelepedéséről keletkeznek bennünk örvénylő gondolatok, ha sziklához, kőhöz, magaslathoz kötött mondát hallunk a kereszténység felvétele előtti időkről. Úgy tudják, úgy mesélik Erdővidéken (akárcsak Felső-Háromszéken Bálványosvár környékén), hogy a pogány kori táltosok az Olasztelek közelében lévő Tortoma-tetőn tartották szertartásaikat, itt mutatták be a Hadúrnak az áldozatot és ide temetkeztek. Az átlós és a körkörös árkok nyomai ma is láthatóak.
A Kormos völgyében is beszédesek a földrajzi nevek. Erdőfüle fölött, a Gyertyános rész tövében áll az Oltár-szikla, másik nevén Sámán-szikla. Ma cserkészcsapatok ismétlik meg itt az egykori táltosok földet, vizet, tüzet magasztaló panteisztikus áldozati szertartását, még rigmust is szerkesztettek hozzá:
Repülj, sámán, föl az égre,
Áldd meg vélük pogány néped,
Földet, vizet, tüzet okádj,
Legyen végre holtig hazánk.”
(Közli Lőrincz Sándor – Erdővidéki túrautak, 2013)
Az viszont már nem mítosz, hogy a helynevekből, arcvonásokból, a koponya- és arccsontok alakjából könnyűszerrel kiolvashatóak a török (türk), besenyő és más, Keletről jött népek vonásai, antropológiai ismeretek nélkül is szembeötlik itt-ott egy-egy rövid nyak, csapott szem, magas lemezhomlok, kiugró járomcsont.
A honfoglalás utáni időkből számtalan nyelvi, régészeti és helyföldrajzi adat, nyom maradt fenn. Az itt élők úgy tudják, hogy például Bacon élő személy, mégpedig Szent István király unokája volt, ő birtokolta a két falut és környékét.
A Bölön honfoglalás kori férfinév lehetett, de kapcsolatba hozták a szót bölömbikával, bölénnyel, a bő terméssel. Kriza írja, hogy a 19. században Erdővidéken még élt a bölény.
Szépek, ötletesek a falu- és dűlőnevek népi etimológiái! Bibarcfalva nevéről így mesél a nép: A Tiborc-vár (Tiburcz-vár) ura, Biborc (a vár romjai ma is láthatók!) a Szent Anna-tó környéki sziklakastélyból választott magának arát, akinek Fiala volt a neve. Az ifjú feleségnek két varázsforrást fakasztott, a szépség és az élet vizét, a két mondai hős nevéből, Biborcból és Fialából keletkezett Bibarcfalva neve.
Református templomában restaurálták a Szent László-legendát megörökítő freskókat, amelyeket Orbán Balázs fedezett fel.
A vidék központja, Barót kedves kisváros, a csípős nyelvek azt állítják róla: „Ez a falu város.” Nevének legalább tucatnyi megfejtése van. A nép epikus hajlamú, ezért történetet mond: A tatárok elől elmenekült fiatal pár kiáltott fel hazatértében: „Bár ott lennénk már!”
Persze, tudományos elmélet is született, egyik szakvélemény szerint a „barra”, mocsarat jelentő szláv szó és az Olt folyó neve kapcsolódott egybe az összetételben két mássalhangzó kiesésével.
Olasztelek neve az Árpád-házi királyok és az Anjou-dinasztia által betelepített taljánokról beszél, ott ma is gyakori a Fábián, a Kolumbán, a Markó családnév, sőt, ide, a hegyek közé a tenger emlékét is elhozták, a Kolumbánok címerének fő motívuma egy hajóorr madárral.
A múltkeresésben, múltboncolásban a nyelv igen szívós bizonyító adatokkal szolgál, a hangok, szavak, szerkezetek élete egyidős a népek, nemzetek életével.
Ausztriában a Bécsi Tudomány Egyetemen államvizsga-dolgozat készült erdővidéki földrajznevek megfejtéséről: Hegedűs Ildikó A Dél-Hargita helyneveinek etimológiája – A Vargyas völgye. Érdemes idézni legalább három izgalmas megfejtést, magyarázatot: A „mál” szavunk – írja a szerzőnő – elterjedt és közkedvelt volt a 19. században, Vörösmarty még használta:
Nem kell neki róka málja,
Sem a szomszéd Bibliája; (Petike)
Itt a róka finom, gallérnak használt prémjét jelentette, a Székelyföldön egy domb vagy hegygerinc déli, verőfényes részét nevezik meg még mindig ezzel a kihaltnak vélt szóval. A magas hangú változata, a „mell” különben megtalálható a vogul, az észt, a mordvin nyelvben is. A Vargyas völgyében a patak által sziklában vágott két sziklacsúcs neve az Alsó-Mál. De van Belső-Mál, Külső-Mál, Felső-Mál is.
A második szócikk egy kedves, a vidékre igen jellemző természeti képződményt nevez meg: Darázsforrás.
Karsztvidéken a felszínre feltörő vízben a szén-dioxid felhozza a meszet, s az a levegőn kicsapódik, ezáltal laza szerkezetű, lyukacsos kőzet jön létre, mintha darazsak építettek volna fészket.
Ki gondolná, hogy a legnagyobb magyar neve is földrajzi név lett Erdővidéken? Nem messzi az Almási-barlang bejáratától, a Csudálókő mellett Széchenyi-szirtnek hívnak egy kősziklát, amelyről – olvassuk a bécsi diplomamunkában – „belátható a szoros teljes, leglátványosabb, középső része”.
Orbán Balázs is nagy lelkendezéssel ír a legnagyobb magyarról és a Vargyas-völgyi szirtről: „Valójában a nagy honfinak nagyobbszerű emlékkövet nem fog soha e haza emelni…”  
(folytatjuk)