Csupa ég-, csupa máglya-
rét, a katáng virága
kigyúl, s a világszéli
est-tájakat bevérzi.
Mintha a hold gallya volna,
fűzfa hintál, a tócsa
vizében zengő aranynak
a bokrok utánakapnak,
állnak teli tenyérrel,
fénycsurgató levéllel,
ágbogaik: kisujjuk
köze is csillag, holdlyuk.
Ki siklik azon az ágon,
talán fény, talán álom,
tán égi-földi égkő,
talán én, talán te, talán épp ő.
