Menyemasszony egyre-másra írja nekem a leveleket legmozgékonyabb unokám, Öcsike hőstetteiről. Hallgassátok csak, gyerekek, mit ír róla már megint:
Kedves Nagyapóka, mióta az unokája hazakerült a tágas baconi kertből a szűk pesti lakásba, még úgy se lehet vele bírni, mint azelőtt. Emlékszik, Nagyapóka, milyen kedvesen játszott a baconi udvaron a homokban a többi gyerekkel, hogy csinálták vizes homokból egész nap a „lyukas kemencéket”?
Kedves játék volt, legfeljebb tetőtől talpig meg kellett mosdatni és tiszta ruhácskába öltöztetni utána. De mit szól ahhoz, Nagyapóka, hogy Pesten mindjárt első nap öt helyen is kifúrta egy ollóval a gyerekszoba falát és boldogan újságolta nekem:
– Anyus, Pesten is lehet kemencét csinálni!
Harmadnapra nagy keservesen találtam egy mesterembert, aki szörnyű drága pénzért kitömte és újrafestette a gyerekszoba falát. Öcsike durcásan nézte a festő bácsi munkáját és azt mondta neki:
– Mért rontja el azs én kemencsémet? Ha én egyser király lesek, olyan sobám less, hogy sázs kemencse less a falában!
Én csak nevettem ezen, Nagyapóka, de Öcsikének erősen motoszkálhatott a fejé-ben a királyság, mert egy hét múlva igen különös alkalommal jutott megint eszébe.
Az alkalom pedig az volt, hogy a szekrény tetején egy nagy üveg almalekvárt pillantott meg. Egyedül lévén a szobában, természetesen egy pillanat alatt széket húzott a szekrényhez, felpattant a székre, és felpipiskedett, hogy elérje az üveget. Az üveg nagy volt, nehéz volt, kicsusszant a kezéből, egyenesen a fejére... Öcsike lefordult a székről, s mikor én a pokoli dörömbölésre berohantam, a földön ült... fején a törött üveg nyaka... nyakán és vállán végigömlött az almalekvár.
Azt hiszi Nagyapóka, hogy megijedt, hogy sírt? Dehogy is! Akkor rosszul ismeri Öcsikét. Öcsike a konzol földig érő tükrével ült szemben és nézegette magát. Az üveg töredezett nyaka úgy csillogott a fején, mint egy gyémántkorona, az aranyszínű almalekvár úgy borította be a testét, mint egy királyi köpönyeg. Öcsikének nagyon tetszett ez:
– Nézzs, anyus! – kiáltott fel, mikor meglátott. – Király vagyok, korona van a fejemen! Most annyi kemencét csináltatok a falba, amennyit nekem tetszik!
Szerettem volna nevetni, de a drága almalekvárt mégse hagyhattam annyiba, fölkaptam hát Öcsike őfelségét, és – hogy is mondjam csak – felségsértést követtem el rajta. Gyémántkoronája leesett a fejéről, s az aranyos köpönyeg búsan csöpögött le róla.
Így lett vége Öcsike királyságának, kedves Nagyapóka. De ezt valahogy ki ne írja a Cimborába, mert nem szeretném, ha megint utánozná valaki, mint nemrégiben a repülését.
Kezét csókolja: Öcsike anyuskája
