– Kodály Zoltán azt mondta: „A magyar népdal az egész magyar lélek tükre. Benne mindannyian magunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek bennünket.” Lükő Gábor pedig a népi jelképrendszerek alapján osztályozta a magyar lélek formáit. Nekünk, jelenlegi magyaroknak milyen eszközeink vannak, amelyek által megismerhető a magyar lélek? Egyáltalán, milyen a magyar lélek a XXI. században?
Balog Zoltán: – A magyar lélek sokféle, de ma már óvatosabbak vagyunk, hogy olyan karaktervonásokat találjunk, amelyek csak ránk jellemzőek és másokra nem, vagy ránk jobban jellemzőek, bár másutt is megvannak. Minket a XVI. századtól elkezdve arra tanított meg a történelem, az élet, hogy a túlélési ösztönünk erős legyen, és ezt önmagában is értéknek tartjuk. Ez Nyugat-Európában egyáltalán nem természetes. A németeknek és a franciáknak eszükbe sem jut hálát adni azért, hogy még vannak. Nekünk viszont belső kényszer hálát adni azért, hogy még vannak magyarok a Kárpát-medencében, és nemcsak Magyarországon belül, hanem azon kívül is. Nem magától értetődő a mi helyzetünkben, tekintve azokat a történelmi, kulturális és politikai kihívásokat, sorstragédiákat, amelyek az elmúlt évszázadokban értek. Nagyon fontosnak tartom ezt a túlélési ösztönt. Ha egy kicsit a környező népekkel hasonlítom össze magunkat egy tágabb perspektívából, és az ezeréves magyar államiságra gondolok, elég megfigyelni, ahogy a szlovák, román, szerb, horvát, szlovén politikustársaim állnak hozzá a dolgokhoz. Azok, akik most tanulják a nemzetépítést, vagy most jutottak abba a helyzetbe, hogy ők építhetnek saját nemzetet, a saját államiságukat sokkal tudatosabban élhetik meg, mint korábban. Mögöttünk viszont ott van a több mint ezeréves államiság tapasztalata. Ez megjelenik az állampolgárok, a polgárok szintjén ugyanúgy, mint az intézményeinkben vagy éppen a kulturális és tudományos életünkben. Ez a történelmi tapasztalat, az ezeréves távlat eredményezi azt, hogy például mi az elmúlt huszonöt-harminc évben soha nem gondoltunk arra, hogy erőszakhoz folyamodjunk, amikor jogainkat megsértették, vagy nemzeti jogainkért álltunk ki. Ez nagyon fontos, gondoljunk csak a délszláv háborúra.
– Pozitív kicsengése van e távlatból történő szemlélésnek, de azt sem felejthetjük el, hogy éppen történelmünk hozott a dicső korszakok mellett sok vereséget, veszteséget, megaláztatást is. Ön szerint ez hogyan nyilvánul meg a mai magyarságban?
– Az említett távlati, tágabb perspektívát Európa kevéssé értékeli, és nem tud mit kezdeni vele. A magyarságnak saját helyzetéből adódóan a pozitív mellett negatív életérzés is kijutott. Érthető a megbántottságérzés és az áldozatszerep. Van ennek alapja. Objektív alapja például a nyelvünk, amely egyedi. Úgy szokta mondani a miniszterelnökünk, hogy egy titkos kód, amit senki nem ért rajtunk kívül, és ez a fajta meg nem értettség, elszigeteltség, rokontalanság, a kevés barát, kevés szövetséges, a magunkra hagyatottság érzése egyrészt erősíti a túlélési ösztönt, másrészt egy kicsit megrabolja az életörömünket, és ez kár.
– Talán ennél többről van szó. Nem csak az életörömünktől von el egy szeletet az említett negatívérzés-csoport, hisz gyakran találkozunk önérzetükben meggyengült emberekkel, akik bár értékesek, saját maguk nem hisznek ebben. Túl peszszimistán látom?
– Úgy van ez, ha azt sulykolják, hogy vesztes nép vagyunk, onnan csak egy kis ugrás az, amit nekünk a kommunizmus alatt sulykoltak, hogy bűnös nép. És akkor az ember azon gondolkodik, hogy mit rontott el, miért vagyok én a hibás. Fontos az önvizsgálat, de az önmarcangolás, amelybe sokszor belekerülünk, amit adott esetben elvárnak tőlünk, hogy mindig mi legyünk a fő hibásak mindenféle ügyben, az szerintem rossz karakterjeggyé tud válni. Nem segíti azt, hogy erősödjünk és gyarapodjunk.

Hit és nemzet
– Úgy tartják, a nemzet a hitet, a hit a nemzetet tarthatja meg. Hit Istenben, saját lehetőségeinkben és cselekvőképességeinkben, hit a jövőben. Hogy áll a magyarság a hitével?
– Ha a csíksomlyói képeket nézem, akkor jó állapotban van a hitünk, és itt nyilván nemcsak a vallásos hitről van szó, hanem arról a nagyon jó találkozásról, amikor a magyarságtudatunk és a keresztény hittudatunk találkozik egymással, egymást erősíti, ugyanakkor korrigálja is. Fontos, hogy magyarságunkat a kereszténység alakítsa, mert akkor lehet igazán erős és értékes, és fordítva, hogy kereszténységünket soha ne állítsuk szembe magyarságunkkal. Nem véletlen, hogy az Úristen ezt az ajándékot adta nekünk. Ajándék, hogy magyarok vagyunk. Olyan feladat, olyan küldetés, amellyel nekünk tudnunk kell élni, és amelyben olyan lehetőségek vannak, amilyenek más népeknek nem adatnak meg. Ennek kell meghatároznia öntudatunkat, de a végletesség nem mindig szerencsés. Néha úgy gondoljuk, hogy mi vagyunk a világ legtehetségesebb nemzete, mi vagyunk a legjobbak, a másik véglet pedig, hogy azt gondoljuk, mindenki jobb nálunk. Példa rá, hogy amikor a magyar ember elmegy Nyugatra, és azt gondolja, ott minden jobb, és már szégyelli is, hogy magyar, ugyanakkor fordítva is igaz, azt gondolja, akik ott élnek, semmihez nem értenek, mi mindent sokkal jobban csinálunk. Fontos, hogy legyen arányérzék, legyen történelmi tudat, és legyenek olyan valós eredményeink, amelyek összehasonlíthatóak mások eredményeivel. Hála Istennek, van­nak ilyenek. Csak egy példa: emlékszem, Indiában egy taxisofőr szabályosan kinevetett, amikor elmondtam, hogy ­Magyarországon tízmillióan laknak, és alig vagyunk közel tizenötmillióan az egész világon. Azt mondta, Bombayben húszmillióan élnek, ne viccelődjek azzal, hogy egy egész országnak feleannyi a lakosa. És akkor megkérdeztem: hány aranyérme volt Indiának a londoni olimpián? Nekik egy sem volt, nekünk meg nyolc. Ez objektív, a gazdasági eredmények szintén objektívek, tudósaink teljesítménye objektív. A kultúránál kicsit másként van. Bár a világ kultúrája, például a zene magyarok nélkül elképzelhetetlen. Szerintem ezek adnak nekünk egészséges öntudatot, olyan alapot, amelyre ráállhatunk, és közben elődeinkhez mérhetjük magunkat. Esetünkben igaz a mondás, ha néha nagynak látszunk, az azért van, mert óriások vállán állunk. Ezek az óriások a nagy előző generációk, a nagy reformkori nemzedékek, az ötvenhatosok, azok, akik 1920 után helyreállították Magyarországot, és akik a török hódoltság után újra tudtak kezdeni. Ezeknek a teljesítményeknek a fényében szerénynek és alázatosnak kell maradni, de ők a jó kiindulópont.

Az értékes élet közösségi
– Ma már mást kell tudni, más eszközökkel kell a tudást megszerezni és felhasználni, mint ezelőtt száz-kétszáz éve vagy akár fél évszázada. Relatív összehasonlításban: tudunk-e ma annyit, akarunk-e tudásban annyira gazdagok lenni, mint elődeink?
– Nem biztos, hogy több a tudás, de az információ mindenképpen. De sokat tudni és bölcsnek lenni két külön dolog. Miközben lehet, hogy többet tudunk, és több információnk van a világról, aközben egy sor olyan dolgot felejtettünk el, ami nemcsak a túléléshez, hanem a valóságos, értékes élethez szükséges, és most hiányzik. Sohasem szabad az elődök tudását alulértékelni. Mi nagyobb kihívásoknak vagyunk kitéve, mint az előző nemzedékek. A globalizáció, a tömegmédia világa olyan életidegen, természetidegen, népidegen, földidegen embereszményt sulykol, amely, ha nem vigyázunk, morális csődbe vihet. Nagyon nehéz megvédeni magunkat ettől. Sokan áldozatul esnek, bedőlnek ennek a tömegkultúrának, vagy ahogy másként nevezzük, fogyasztói társadalomnak, az eldobhatóságnak, az egyszer használatos dolgok fogyasztásának. Ilyen veszéllyel eddig még nem néztünk szembe. Szembenéztünk diktatúrákkal, ideológiai kényszerekkel, de ez a fajta modern kapitalista fogyasztói kényszer, amely az embert az árura fókuszálja, és nem az emberi viszonyaira, értékeire, súlyos kihívás.
– Említette az értékes életet. Milyen az?
– Az értékes élet mindig közösségi, abban mindig van én-te viszony, és abban mindig megvan az identitás, hogy az ember tudja, honnan jön, hová megy és kikhez tartozik. Nekem teológusként egyszerű megfogalmazni, mert ezek a kérdések nem változtak. Két kérdése van a teremtés hajnalán az Úristennek. Az egyik: Ádám, hol vagy? Ez arról szól, hogy tudod-e, ki vagy. És nem véletlen, hogy amikor megkérdezi az Úristen, tudod-e, ember, hogy ki vagy azok után, hogy szakítottál a tiltott gyümölcsből, a lokalitására kérdez rá: hol vagy? Ez azt jelenti: annak, hogy ki vagyok, mindig köze van ahhoz, hogy hová tartozom. Ez az alapkérdés, ettől lesz értékes az élet, ha ezt tudom és vállalom. A másik pedig a következő kérdés, amit Káintól kérdez meg az Úristen: Hol van a te testvéred? Hol van Ábel? Tudni kell, hogy kihez tartozom, kinek és kiért tartozom felelősséggel. Az értékes élet az, ha megtalálom, akik értem felelősséget vállalnak, és akikért nekem felelősséget kell vállalnom.

Felmutatni a pozitív példát
– Az elmondottakból szinte következik a kérdés: hol tart ma a magyarság szociális érzékenysége, illetve érzéketlensége? Régebben kalákában dolgoztak az emberek, diakónusok segítették az elesetteket. Ma a civil szervezetek sok mindent megoldanak, az állam is teszi a dolgát bizonyos mértékig, pénzzel, programokkal. De változott-e az embertől emberig való érzékenység az idős, a beteg, az elesett, a rászoruló, a fogyatékos iránt? Úgy tűnik, a mai globalizációs eszközök inkább kisepernek, kilúgoznak ilyen érzéseket, érzékenységet, mintsem segítenének. Hogy látja ön?
– Nehéz ezt mérni, mert megváltoztak a körülmények. Inkább azt mondom, ma is vannak olyan példák, amelyek inspirálhatnak bennünket, akiből hiányzik az együttérzés meg az érzékenység, abban is fel tud ébredni ez a magatartás. A médiának, a politikának, az egyháznak, a civil szervezeteknek, az oktatásnak nem­csak az a feladata, hogy ilyen dolgokat tegyen, hanem hogy felhívja ezekre az emberekre a figyelmet. Erdély vonatkozásában az, amit Böjte Csaba tesz az elhagyott és rászoruló gyermekekért, felekezettől függetlenül és a nem hívő emberek számára is olyan életpélda, olyan hatékonyság, amelyre a magyar történelem legszebb lapjain lehet példákat találni. Tehát ma is vannak olyanok, akikről példát vehetünk, mint ahogy az elmúlt évszázadokban mindig voltak. Nekünk az a feladatunk, hogy az ilyen példákat minél jobban középpontba állítsuk, és a valóságos értékeket honosítsuk meg. Kritikát is tudok mondani. Ma a jó és a rossz között, itt a jó a szolidaritás oldala, nehezebb különbséget tenni és ­dönteni, éppen az előbb említett tömegmédia miatt, de nem lehetetlen. Egyéni döntést hozni kordivatok, ízléskényszer ellenére úgy, hogy ez az én döntésem legyen, és kitartsak mellette akkor is, ha a környezetemben mindenki ellene van, sohasem volt könnyű, és a jövőben sem lesz az. De mindig megvan rá az esély, és mindig megvan a választás lehetősége a jó és a rossz között.

Hűségesnek lenni a küldetéshez
– A magyar lélekről, a mai életérzésekről, érzelmi és tudati kényszerekről, a választás lehetőségéről és sok más, a magyarság jelenlegi lelkiállapotát érintő kérdésről sokat lehetne még beszélni. Ki-ki maga tudja, hogy milyen szellemi, érzelmi batyut hord, milyen elődóriások vállára támaszkodik, milyen értékek mentén éli életét. Miniszter úr, arra kérem, ossza meg olvasóinkkal azt az értékrendet, amelyhez tartja magát, illetve amelyet fontosnak tartana az egész magyarság, a magyar nemzet számára.
– Nehéz kérdés, mert nem szoktam magamnak megfogalmazni, ugyanis szerintem értékek önmagukban nincsenek. Értékek úgy léteznek, ha emberek képviselik őket. Ezért az életemet ember-ember viszonyban mérem. A legfontosabb értéknek azt tartom, hogy hűséges legyek a küldetéshez, a feladatokhoz, amelyeket az Úristen rám mért, hogy hajtsam végre őket. És minden, ami ezt segíti, az értékes, és ami ezt gátolja, az értéktelen, még akkor is, ha más emberek szemében nagyon értékesnek tűnik. Tehát az embernek a küldetéséhez kell hűségesnek lennie. Azt gondolom, az életprogram magasabb rendű dolog, forrása az az élet, amit mi kaptunk a Teremtőtől. Természetesen nem csak nekem, minden embernek van küldetése, minden ember kapott feladatot élete urától, és ha ezt megvalósítja, boldog lesz. Akkor értékes életet él. De ha csak meg akar felelni külső elvárásoknak, nem fogja tudni felszabadultan élni az életét. Akkor állandóan azt nézi, hogy mit szabad és mit nem. Én arra koncentrálok, hogy mi segít engem abban, hogy megvalósítsam azt, ami rám bízatott.