Bolyongván a kisbaconi kertben, mély gondolatokba merült Öcsike, aztán egyszerre csak megszólalt, s mondá, amint következik:
– Van nekem egy nadselű gondolatom.
– Elé vele! – biztatta Andris.
– Azs nekem a nadselű gondolatom, hogy te papirosból kivágs egy álarcot, de olyan sörnyeteget, tudod?
– No és?
– Ezst azs álarcsot én felkötöm a Pufi kutya fejire.
– Ha engedi...
– Nekem engedi, mert én már jó barátságban vagyok vele.
Hiszen Andrisnak gyerekjáték volt a feladat: egy-kettő kész volt az álarc, ki is pingálta, de úgy kipingálta, hogy ember legyen, aki kitalálja: emberi vagy állati álarc-e az.
Szóval: amilyen nadselű volt a gondolat, olyan nadselű volt az álarc, nosza, füttyentett Öcsike Pufikának, a Stánci néni kedves kutyuskájának, a kapu előtti kőpadra felugratta s mondta neki:
– No, most ülj le szépen, Pufikám, aranyosom, maradj szépen, úgy felöltöztetlek, hogy a kedves mamád, akarom mondani, Stánci néni sem ismer reád.
Már rajta is volt az álarc, s alig húzódott vissza Öcsike meg Andris a kapu mögé, már jött is arrafelé egy fiatalember meg egy kisasszonyka.
– Jesszus Márja! – sikoltott a kisasszonyka.
– Hah! – tántorodott hátra a gavallér, de úgy, hogy a kalap leröpült a fejéről, aztán uccu neki, vesd el magad! – szaladtak, mintha szemüket vették volna!
– Na – mondta Andris megvetően –, ez ám a hős fiatalember.
Hát, igen, elszaladt a gavallér meg a kisasszonyka, de egy perc sem telt belé, arra jött egy kutyácska, akinek Pincurka volt a neve, s édestestvére Pufikának.
– Mi ez? – gyökerezett Pincurka lába a földbe. – A lába s a farka a Pufikáé, az én édestestvéremé, de a feje, a feje! Vau, vau, te vagy-e, Pufika?
De Pufika hallgatott, mint a disznó a rozsvetésben, mintha csak segíteni akart volna Öcsikének a tréfában.
– Szólj már, Pufika, te vagy-e, mert ne legyen kutya a nevem, ha le nem harapom a fejedet.
Pufika hallgatott.
– Mit! Süket vagy? – lobbant szörnyű haragra Pincurka, azzal egyet ugrott, kettőt szökött, s hamm, bekapta, akarom mondani, lekapta a Pufika fejét.
– Megállj, ebadta! – lobbant szörnyű haragra Pufika is, mert mi tűrés-tagadás, Pincurka beleharapott az orrába, az igaziba. Egy pillanat, és leugrott a földre, utána Pincurkának.
– Szaladj, Pincurka, szaladj! – biztatta Andris
– Fogd meg, Pufika, fogd meg! – biztatta Öcsike.
– Jobb volna, ha visszahívnád – mondta Andris nagy komolyan. – Látod, látod, most két testvért veszítettél össze...
– Vissza, vissza, Pufika! – kiabált Öcsike, s ím, Pufika és Pincurka visszafordultak: szent volt a béke...
