Már csak ipartörténet, hogy miként lett a vidéki gazda bányamunkássá, de az is, hogy a szénipar megszűnte után miként tért vissza az örök megtartóhoz, a földhöz és az erdőhöz, s a történet új hajtásaként egy negyedszázad után is milyen nehezen tud rálépni a megélhetés új mezsgyéjére. Akarva-akaratlan, aki odalátogat, a falusi élet e két valóságával is szembetalálja magát.
A nincs hozadéka
Régi bányászismerőseim zöme már csak a kapu előtti padon üldögél, árnyékot keresve a kánikulában. A középkorú és a fiatal egy-egy üdítő vagy sörital mellett kezdi a napot a Pál-féle kávézóban, elvétve elhangzik az is, hogy „megyek takarni, várom a kombájnt, csépelünk, a pityóka akkora maradt, amekkorára megnőtt az aszály előtt...”. Többecske pénze most is annak van, aki megspórolja jó bányásznyugdíját, s abból segíteni tudja unokáját, így annak, ami már nincs (vagyis a széniparnak), még most is van hozadéka! „Fél életemet a föld alatt éltem le, de most jön a postás, hozza a bányásznyugdíjat!” – mondják.
Így keveredik a jelen a múlttal az erdővidéki bányászfaluban, ahol akkor éltem, amikor még virágzóban volt a proletár hegemónia. Históriájának egy része kézirat formájában a fiókomban, abból elegyítem a jelent a múlttal s a ma valóságával, ugyanis Köpecen, Miklósváron, miként Erdővidék minden falujában, a megtartó múltra gondolva még most is visszatérő téma a föld alatti kincs s a szén majdani sorsa, miként az is, hogy kevés a helyi vállalkozás, beszűkültek a kereseti lehetőségek s egyre több az olyan család, amelyik egyik napról a másikra él.
A letűnt századok fintora, hogy miként tudott mégis erőssé és tehetőssé, sőt módossá alakulni ebben a bányászfaluban a szénipar mellett már kezdetekkor a református egyházközség. Mert a köpeci ember mindig kettős életet élt. Erről is szót ejtettünk Bíró Béla egyházgondnokkal, falufelelőssel, akit a templom cintermében találtunk, az idei ötvenévesek kortárstalálkozójának emlékkopjáját állították, melyet vasárnap templomi ünnepség közepette avattak, s Józsa József bodosi faragómester munkája. Az 1949 és 1965 között születettek kopjái valóságos emlékparkot képeznek a templom cintermében.
– A legelsőt az 1940-ben születettek állították, de egy évtizedes megszakítás után minden nemzedék folytatta a hagyományt, megünneplik, hogy megérhették életük delét. Lelkészünk, Nagy Károly esperes úr, aki 35 évet szolgált nálunk, nyugalomba vonult, s a presbitérium úgy döntött, pályázatot hirdet az 554 lelkes gyülekezet új papi állására – meséli a gondnok.
Köpecnek olyan jeles papjai voltak régen is, mint a tudós Benkő József, a helyi Bocz József és Balázs Ignác, valamint Kolumbán Ellák. Az egyháznak van erdő-, föld- és legelőbirtoka is. Hamarosan megkezdik a paplak tetőzetének felújítását, központi fűtést szerelnek, rukítják az egykori felekezeti iskola tetejét.
Időközben rendeződnek a falu dolgai is. Jelenleg a vizesek mélyítik Köpec patakának medrét, ott dolgoznak a Géza-bánya közelében. Vége felé jár a községháza körüli tereprendezés. Az épület belsejét már rég rendbe tette a baróti önkormányzat, most a megyei tanácstól elnyert pályázat alapjaiból kívülről tatarozzák. Javítottak-meszeltek, új kerítést húznak az emlékhely előterébe, parkosítani akarják, hiszen ott áll Köpec felégetésének 1848-as emlékműve és a világháborús obeliszk, ott zajlanak a március 15-ei koszorúzások. Az épületben együtt a kultúrterem mellékhelyiségekkel, egy gyűlésterem, a posta és a családorvosi rendelő. Ha a községházánál minden rendben lesz, következne a ravatalozó befejezése. Költségeit a városi tanács állta, de a helybeli erdő-közbirtokosság is adományozott a kilépő tetőzetéhez 30 köbméter fát.
Ipartörténeti bányatelep
Köpecbányán Sebestyén Dénes nyugalmazott bányamesterrel, régi ismerősünkkel beszélgettünk. Olyan ipartörténeti emlékhely ez a telep, ahonnan szénnel látták el régen a Magyar Keleti Vasút mozdonyait, hosszú ideig a botfalusi cukorgyárat is, s mára csak vaskos irodalma pihen könyvtárakban, levéltárak mélyén. Miként a falufelelős említette, a bányatelepen sem az épületek, sem pedig a területek egy részének tulajdonjogi helyzete nincs véglegesen tisztázva és rendezve, ami mindenképp a jövő feladata.
A település lélekszáma 145 körüli – tudtuk meg Sebestyén Dénestől –, ebből 30–40-en külföldön dolgoznak. A rendbontó és betelepült cigányság száma fogyni kezdett. Ők románnak vallják magukat. Itt, a telepen nem lopnak, inkább a mezőt-erdőt prédálják, állataiknak enni kell. Gond itt is van, mert hetente csak egy buszjárat áll rendelkezésükre, de bevásárolni Barótra s az öregeknek orvoshoz menni Köpecre elengedhetetlen.
– Aggódunk – mondta a bányamester –, mert az a hír, hogy a patakmeder mélyítésével csak a telep bejáratáig jönnek. Fontos volna folytatni a telep felső feléig, mert a patak régi medre feltelt, és nagy esők idején elönti az ár a központot. Sikerült megmenteni az elnéptelenedett iskola épületét, önerőből tataroztuk, hogy ha valamilyen közösségi célra terem kell, legyen, ahol összeülni.
Ő maga itt született, szülei bözödi unitáriusok voltak. Câmpulungon végezte a mesteriskolát, szereti itt, ide kötik az emlékek, a jó a levegő és a csend.
Nincs bányászemlékjel
A nagyüzemű széntermelés ebben a faluban, Köpecbánya-telepen vette kezdetét 1872-ben. Az első szénnel megrakott csille 1873-ban jött ki a Samu-főtárnából, s azóta éppen 142 esztendő telt el. A Bánya-tetőn nemrég még emlékeztetett az első szenelő évre egy szálában álló feliratos kő, amelyet most, sajnos, sikertelenül kerestünk. A Samu II.-tárna vas bejárati ajtaját ellopták, s már csak a Géza-bánya idézi az egykori éltető ipart. Ajtaja még megvolna, s homlokán a régi, az akkori idők uralgó szellemét idéző felirat: Galeria 7 noiembrie. Ezt kellene mindenképpen kissé felújítani, hogy – miként az ország más bányavidékein – itt is maradjon egy eredeti jelkép – javasoltuk Lázár-Kiss Barna András baróti polgármesternek, akinek családja ugyancsak bányászfaluból, Székelyszáldobosról ered, s aki biztosított, hogy lombhullásra felújíttatja és lezáratja a köpeci tárnabejáratot. Segítségét ajánlotta Váncza Tibor bányamérnök is, az RMDSZ erdővidéki területi elnöke. Baróton emléktábla és temetői emlékmű idézi a bányászmúltat, illő tehát, hogy Köpecnek is legyen idegenforgalmi-ipartörténeti emlékjele.
Válaszúton a Hangafa
– A szép kultúrotthonba élet is kellene. Mi van a sikeres köpeci Hangafa fúvószenekarral? – érdeklődünk.
– Nem olyan a művelődési élet, mint valamikor, de a kultúrházban tartjuk az esküvőket és az alkalmi rendezvényeket – mondja a falufelelős. – A kulcs Sebestyén Enikőnél van, aki egyike volt a zenekar tovább éléséről gondoskodóknak. Kinőtték a gyerekek a Hangafát, többen érettségiztek, másfelé irányult sorsuk, s hogy új fiatalokat tanítsanak be, vállalkozó és idő kellene. Néhány tagja zenél még a baróti Csala kürtje zenekarban, a maréknyi maradék muzsikált lelkész-esperesünk búcsúztatóján is. Karmesterük Aczél Zsuzsa baróti zenetanár.
A Hangafa létrehozásában oroszlánrésze volt a református egyháznak, az erdő-közbirtokosságnak, a szülők lelkesedésének és néhány elkötelezett köpeci embernek. Miként Aczél Zsuzsa elmondta, újjáalakítására nincs lehetősége, nem lakik a faluban, s ha akarná is, segítségre volna szüksége, aki új tagokat szervezne be. Megkerestük Sebestyén Enikőt is, aki elmondta, hogy valóban utánpótlásról kellene gondoskodni, vannak olyan gyerekek, akikben volna is hajlam, s a köpeciek sem szeretnék, ha zenekar nélkül maradna a falu. Kész az együttműködésre, de ezt a munkát egymagában, társak nélkül lehetetlen végezni.
Köpecen régi hagyománya van a fúvósmuzsikának, az idősek mesélni tudnak róla, s még inkább azok, akik zenéltek a bányászzenekarban. Az egykori kultúrmozgalom legbeszédesebb bizonyítéka egy XIX. század végéről fennmaradt pecsét, amelyen a Köpeci Közművelődési Egyesület felirat olvasható. Kellene egy rezesbanda a súlyos történelmi múlttal rendelkező településnek, ahol több mint félszáz áldozata volt az 1848–49-es szabadságharcnak. Baróton működik egy, de ez nem jelentheti, hogy ne segítené a város a csatolt falvak művelődési életét.
Köpec nem a világvége, s mégis kevesen tudtak arról, hogy lapunk munkatársának, Szekeres Attila Istvánnak, a címertan kiváló ismerőjének és művelőjének adatbő tanulmánykötete jelent meg a címerművész Keöpeczi Sebestyén József életéről és munkásságáról, számtalan érdekes és jobbára ismeretlen helytörténeti adattal.
– Érdekel minket is – hangzott a vélemény –, lombhulláskor tisztelettel meghallgatnánk Köpecen.
