A történeti források gyakran emlegetik, hogy a székelyek magukat hun utódnak és a magyarok legbátrabb csoportjának tartják. A hun származást Ibn Ruszta arab történetíró is megemlíti, amikor arról ír, hogy a volgai bolgárok egyik törzse, az eszkil a magyar törzsek szomszédságában él.
Amikor Mátyás király 1473-ban szabályozza a székely társadalom katonai kötelezettségeit, tovább erősíti a sajátos székely intézményrendszer és szabadságjogok fennmaradását. A székelység többsége földközösségi, majd katonailag szervezett társadalomban él, és 1848-ig sikerrel őrzi szabad emberi jogállását.
Közös történelmük során a székelyek mindig hűségesen védik a magyar törzsszövetséget, majd az állam keleti határait a vajdaság, a fejedelemség, a Habsburgok magyar királysága idején. Még a román kommunista parancsuralmi rendszerben is rendelkeznek korlátozott – kulturális jellegű – autonómiával. Mindezek ellenére ma a székely nép kollektív jogoktól megfosztva él. Hivatalos okmányokban még a régióra, önkormányzatra emlékeztető Székelyföld név sem írható le. Ezért szükséges feltárni, tudatosítani, hogy Erdélyben az autonómia gondolata nem mai gyökerű. A magyarság már a honfoglalás előtt is toleráns volt mindazokkal, akik csatlakoztak hozzá, és békés együttműködésben óhajtottak élni.
Hihetetlen, hogy a 21. században szélsőséges nacionalista bandák vonulgathatnak Székelyföld városaiban, gyalázhatják a helyi őshonos lakosságot, jövevénynek nevezve őket. Megszállottan skandálhatják és el is hiszik, hogy ősi román földön masíroznak. Erről nem tehetnek, mert a nemzedékek fejébe ezt sulykolták. Azonban amikor a székelység létét kétségbe vonják, akkor az autonómiáért folytatott harcban szükségünk van mélyen megkapaszkodni Erdély történetébe.
Szent István királyunk Intelmei is mintegy ezer éve állítják-hirdetik a különböző népek és kultúrák békés együttélését, amely nem gyengíti, hanem erősíti az országot. A történeti szakirodalom alig ismerteti az erdélyi politikai viszonyokat, bár annak forrásaiból ez jól kihámozható. Az alábbiakban ismertetjük Erdély 10. századi politikai viszonyait, rámutatunk, hogy itt területi önkormányzat is működött. Sokan erről nem is hallottak. Márpedig (Erdélyben) e korban a magyarság mellett békében éltek bolgárok is, megőrizve hagyományos szervezési formájukat.

***

A honfoglalás után
Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár 948 táján – első kézből, a magyar törzsfőktől, fejedelmektől szerzett ismeretei alapján – ismerteti a magyarok társadalmának megszervezését. Leírja, hogy a magyarok nagyfejedelme a kende, az alfejedelem a gyula (teljhatalmú katonai vezető) és a harka (a segédnépek parancsnoka). Bár a magyarok nyolc törzse (a hét magyar és az egyesített kavar törzsek) nem engedelmeskedik a nagyfejedelemnek, de háború esetén együtt harcolnak. E katonai államszövetség második rangú fejedelmei (a gyulák) lesznek később Erdély urai. Miután 904-ben meghalt Kurszán fejdelem, a gyula rangú Árpád család emelkedik a főfejedelmi tisztségbe és a harka rangú Tétény gyula rangra.
E hierarchia ismerete teszi lehetővé, hogy megértsük az erdélyi hatalmi viszonyokat. E területet a honfoglalás idején (895) szlávok lakják. A honfoglaláskor Erdély déli része (a Maros középső folyása) a bolgárok ellenőrzése alatt marad. Ez azért lehetséges, mert a honfoglalás idején – Árpád fia, Levente sikertelen bolgár hadjárata után – a magyarok nyugatra összpontosítják katonai erejüket, és nem indítanak hadjáratot Simeon bolgár cár ellen, eltűrik a Marostól délre fekvő területek bolgár ellenőrzését. A honfoglaláskor a Marostól északra eső erdélyi területeket öt magyar nemzetség – Zsombor, Mikola, Borsa, Kalocsa és Agmánd – szállja meg, amelyek a Zsombor nemzetség vezetésével egy törzsbe szerveződnek. E nemzetségekre – a 920-as évek elején – Bogát gyula és népe terjeszti ki uralmát. Anonymus írja: „az erdőntúli földet Tétény ivadéka egészen Szent István király idejéig birtokolja”. Bizonyára rokoni kapcsolatok fűzik a Zsombor nemzetség urához, akinek oroszlános címere a törzsi fejedelmek címerállata.
Erdély katonai megerősítése indokolt volt az egész magyar törzsszövetség szempontjából, mert Moldva felől számítani lehetett a besenyő törzsek támadásaira, míg a Maros középső régióját uraló bolgárok jelenléte is nyugtalanító. Nincs adatunk arról, hogy milyen együttműködés alakult ki a magyar nemzetségek és Bogát gyula között, tény, hogy utóbbi népével együtt szállja meg Dél-Erdélyt. Bizonyítható, hogy István király 1003-as, Prokuj gyula elleni erdélyi hadjárata idején a királyi csapatokat a Zsombor nemzetség legtekintélyesebb vezetője, Doboka irányítja.

A bolgár szláv autonómia
Amint említettük, a 10. század első harmadában a bolgárok uralmuk alatt tartják a Maros középső szakaszát, birtokolják a só- és az aranybányákat. E tartományi méretű régióban élők a sókitermelést, annak szállítását és védelmét látják el. A magyar megszállásra csak 932-ben kerül sor. Bogát gyula kihasználja azt a lehetőséget, hogy egy magyar–besenyő katonai szövetség közösen harcol a bolgárok ellen, elfoglalja az erdélyi bolgár régiót. Mivel a bolgár kagán, Keán önként meghódol, elismeri a Bogát fejedelemtől való függést, ezért megtarthatja a tartomány egy része fölötti uralmát, a mai kifejezéssel élve: területi autonómiát nyer. A gyula sikeres katonai és külpolitikai akciói lehetővé teszik Erdély határainak kiterjesztését a Kárpátokig. Amikor a szerbek 934-ben fellázadnak a bolgárok ellen, Zsombor gyula a Duna–Tisza–Maros közti térséget is uralma alá vonja. Hatalma megerősödik, amikor Sarolt leányát Géza nagyfejedelemhez adja felségül.
A bolgár szlávok hosszú ideig megőrzik nyelvüket. Jelentékeny szláv lakosság él Hunyad megyében. Rogerius barát, aki az 1241–42-es tatárjárásról Siralmas krónikát ír, beszámol a Gyulafehérvár környéki falvak kenézeiről, akik saját nyelvükön beszélnek. Az uralkodó család és a vezető réteg már korán elmagyarosodik, egyre inkább magyar előkelőként, magyar törzsi vezetőként viselkedik. Keán és utódai jó kapcsolatot ápolnak Bogáttal, majd Zsomborral és végül Prokujjal, a gyulákkal.
A 970-es évek táján – a területi autonómiával bíró tartományban – belháborúkra, katonai összecsapásokra kerül sor. Úgy tűnik, hogy ezek nem politikai jellegűek. A bolgár szláv származású Keán harcban áll testvérével, Kulánnal. Ez utóbbit támogatja csapatai­val Beliud (Béld), aki Kulán leányát veszi feleségül. Kulán földjét végül Beliud örökli. A Képes krónika itt zavaros, de Beliudról elmondja, hogy jeles főember. Géza nagyfejedelem az ő tanácsára veszi feleségül Zsombor gyula leányát, Saroltot. A testvérharc vitája – Makkai László szerint – egy Hunyad megyei birtok miatt robban ki. Itt ismert helységnevek – Kaján és Kalán – őrzik hajdani uraik emlékét. A Maros jobb partján, Gyulafehérvárral szemben találjuk a Béld helységnevet. A dél-erdélyi régióban hatalommal bíró Keán 1004-ben mint magyar törzsfő száll harcba István királlyal. A szabadságharcot vállaló Keán minden bizonnyal a 932-ben említett Keán unokája. Háromnemzedéknyi idő elégséges arra, hogy e tartományi vezető magyar előkelőként viselkedjen. Birtokán nemcsak szlávok, hanem magyarok is élnek. A már említett Beliud mellett e térségben birtokkal bír a Bár-Kalán honfoglaló magyar nemzetség is.
A Dél-Erdélyben zajló belső hatalmi harcok azt bizonyítják, hogy Bogát gyula nem veri szét a korábban kialakult hatalmi struktúrát, meghagyja a helyi előkelők birtokait, önkormányzatát.

Erdély István uralma alá kerül
997-ben Géza fia, István lesz a nagyfejedelem. A hatalmi harcban félelmetes ellenfélnek számít Prokuj gyula, aki maga mögött tudhatja Bizánc katonai támogatását. Érthető, hogy nem hajlandó behódolni István királynak. Márpedig István eltökélt szándéka a magyar törzsi ellenállás és a központosított magyar állam megteremtése. Nem véletlenül indít hadjáratot (nagybátyja) Prokuj gyula ellen, majd annak alárendeltje, az autonóm tartomány vezetője, Keán ellen is. Érdekes, hogy István király Prokuj gyula és Keán ellen két különálló hadjáratot vezet 1003-ban, illetve 1004-ben.
Mielőtt István haddal támadna Prokuj ellen, előbb békés úton maga mellé állítja az észak-erdélyi ősfoglaló nemzetségeket, amelyek megtarthatják birtokaik egyharmadát. E nemzetségek a Zsombor nemzetségből származó Doboka vezetésével megtagadják az engedelmességet, és a király oldalán részt vesznek a Prokuj gyula elleni háborúban. Érthető, hogy Prokuj gyula miért nem veszi fel a harcot István csapataival. Ennek oka, hogy az említett nemzetségek elpártolnak tőle, miközben a várva várt bizánci katonai támogatás is elmarad. Amikor 1003-ban István hadserege hirtelen megjelenik, Prokuj nem érzi magát eléggé felkészültnek a katonai védelemre, és megadja magát. István király nagybátyját és családját tisztes fogságba hurcolja.
Nem tudjuk, hogy miért, de a Prokuj államának egy részén uralkodó, területi önkormányzattal bíró helyi előkelő főúr, Keán vezér kimarad a gyula elleni háborúból. Lehet, hogy ő is elismeri István hatalmát, majd annak seregei távoztával önállósítja magát. Tény, hogy a következő évben István király csapatai ismételten kénytelenek Dél-Erdélybe vonulni. Keán talán bízik a bolgárok támogatásában is, de a természeti adottságokban, amelyek lehetővé teszik a katonai védelem hatékony megszervezését, mindenképp. A Képes krónika írja, hogy miután a király legyőzi Prokuj gyulát 1003-ban, a következő évben Keán ellen visel hadat. A krónika a tartományúr bátorságát azzal magyarázza, hogy Keán népe a természet által jól védhető helyen lakik. Valóban, a Keán által birtokolt országrész elfoglalása a királynak igen sok fáradozásába kerül. István hadai végül legyőzik Keán seregeit. A csatában Keán vezér életét veszti. Ezzel a 72 évig fennálló dél-erdélyi autonóm terület, valamint Prokuj gyula dél-erdélyi állama megszűnt. Mivel e régiót István király fegyverrel foglalja el, hódoltatja, ezért az egész területet királyi birtokká nyilvánítja.
István király – nagybátyja és Keán leverése után – Dél-Erdély kormányzójává Erdőelvi (Erdélyi) Zoltánt állítja. A gyula országából és Keán tartományából alakul ki a hatalmas kiterjedésű Fehér vármegye, melyet Királyföldnek is neveznek. A középkori Fehér vármegye előzménye a 10. századi „területi autonómia” és a gyulák önálló állama. Mivel Dél-Erdély királyi birtok, érthető, hogy a magyar királyok e területtel szabadon rendelkezhetnek, és később katonai, valamint gazdasági megfontolásokból idetelepítik a székelyeket és a szászokat.