A székelyek eredetéről az volt régebben az általános vélekedés tudományban és közhitben egyaránt, hogy Attila hunjainak egyenes leszármazottjai. Amikor Attila halála után fiai egymással harcra keltek, a leigázott népek szövetkeztek ellenök, és megsemmisítették a nagy hun birodalmat. Attila egyik fia, Csaba a hunok megmaradott részével Görögországba vonult.
Háromezer hun vitéz azonban nem követte példáját, hanem Omedzur vezetésével a mai Erdély legkeletibb részében, a Kárpát-határhegység és a Hargita között elterülő Csiglemezőn – a mai Csík megyében – letelepedett. Itt élt rabonbánjainak (vallási és nemzeti főnökeinek) bölcs kormányzata alatt, időnként kemény harcokat vívva létéért a szomszédos népekkel, egészen addig, míg a magyar nemzet be nem jött mai hazájába.
De hogyan nem veszett el, századokon át magára hagyatva, ez a csekély számú hun néptöredék annyi hatalmas ellenségtől körülvéve? Erre is megfelelt a századokon át szájról szájra járt monda és ének. Amikor a csiglemezei hunok, a mai székelység ősapái végső veszedelembe jutottak, Csabának valahol keleten régen pihenő vitézei megérezték a veszedelmet, és felébredve halálos álmukból, újra lóra ültek, és az égbolt fényes csillagmezőin átrobogva, megmentették Csiglemezőn lakó rokonaikat. A hun lovasok patkóinak nyoma ma is ott látható az égboltozaton a csillagok millióiból álló Tejúton, amelyet a székelység e nagy esemény emlékezetére máig is Hadak útjának nevez. Így maradt meg a székelység, megerősödve, megszaporodva ősi földjén egészen a magyarok bejöveteléig.
Amikor meghallották, hogy Árpád elfoglalta a mai Magyarországot, követeket küldöttek hozzá és szövetséget kötöttek vele. A követség hazahozta a szövetség hat kőtáblára írott levelét, amely alapja lett a székelyek későbbi alkotmányának a magyar állam keretén belül.
A kritikai történettudomány nem fogadhatta el a székelység eredetének e mondai magyarázatát. Történeti hagyománynak, költői regének nagyon szép, de nem tűzálló igazság. A mai tudományos elmélet szerint a székelység mai lakóhelyére csak később, a magyar állam területi kialakulásának első századában telepíttetett le az állam keleti határainak védelmezésére. A székelyek faji eredetét illetően annyi bizonyosnak vehető, hogy nem egyszerűen csak magyarok, akiket Szent László vagy utódai telepítettek Erdély keleti határszéleinek védelmezésére, hanem a magyarságnak egy olyan rokon törzséhez tartozó népfaj volt, amelynek feladata és kötelessége, amióta a magyarsággal egyesült, mindig az volt, hogy mint felderítő csapat, mint előhad a háborúk idején mindig a magyarokból álló főhadsereg előtt járjon, és béke idején a megszállott föld határait őrizze az ellenséges betörések ellen. Hogy aztán a rokon törzsek közül hunok, avarok, eszegelbolgárok vagy kabarok voltak-e? Olyan kérdés, amelyről igen éles elméjű vitákat folytathatnak a történettudósok és az etnográfusok.
A történeti adatok azt bizonyítják, hogy mielőtt a mai székelyekről említés történnék, számos esetben van szó az oklevelekben székelyekről az ország nyugati határán, a Duna folyásától délre és északra. Az ország nyugati határgyepűit – ma lövészárkoknak neveznők – azon a területen, amelyet a trianoni szerződés ma részben Csehszlovákiához csatolt, részben pedig Ausztriához akar csatolni, a magyar állam első századaiban székelyek őrizték, akiknek az oklevelek adatai szerint kötelességük volt a hadban elöl járni, békében pedig a számukra kijelölt vonalon a határt őrizni.
Kelet felé legelőször ilyen határgyepűket őrző székelyekről a mai Bihar megyében történik említés. A mai székelyekről a XVI. század nagy jogtudósának, Werbőczi nádornak törvénykönyve, a magyar állam ez első kodifikált törvénygyűjteménye – a Tripartitum – azt írja: „a székelyek kiváltképpen való nemesek, nekik mindenestől fogva külön törvények és szokások vagyon. Hadi dolgokban bölcsek, kik örökségeket és tisztségeket nemzetségre és nemzetségeknek ágazatára osztnak köztök.” Ezeket a nemeket és ágakat a mai Székelyföldön még a XVI. században is nyilvántartották és így névleg is ismeretesek. Hat nem és huszonnégy ág váltakozott egymás után évenként a székely főtisztségek, a hadnagyság és a bíróság viselésében. A nemzetségi szervezet ily hosszas időn át való fennmaradásából azt következtethetjük, hogy a székelyek letelepedése Erdélyben akkor történt, amikor a törzsszerkezet mint közjogi intézmény még fennállott a magyarok között, tehát egyidejűen a honfoglalással vagy legkésőbb az Árpád-házi királyok uralkodásának első századában. A betelepedés sem egyszerre történt.
Első Udvarhelyszék lehetett. Valószínű, hogy ez ok miatt is nevezték mindig Udvarhelyet a székelyek anyaszéknek. Amint a XI. században a magyar állam keleti határait a mai Moldovában és Besszarábiában lakó besenyők és kunok betörései ellen mind jobban meg kellett erősíteni, állott elő annak szüksége, hogy az Udvarhelytől keletre és délkeletre fekvő területet is, a mai Csík- és Háromszék vármegyét betelepítsék székelyekkel. Minden jel arra mutat, hogy ez a betelepítés Szent László király idejében történt.
Azok a harcok, amelyeket ez a nagy király vívott a kunokkal és besenyőkkel, tették a mai Erdélyt a magyar állam végleges és szilárd birtokává. Ezért lett Szent László Erdély védszentjévé és az Erdéllyel kapcsolatos történeti mondák és legendák hősévé. Időben a legkésőbbi telepítésnek a Háromszék megyei látszik. A nyelvtudomány a Háromszék megyei székelyek és a dunántúli magyarok nyelvjárása között számos egyezést és hasonlóságot állapított meg, ami nyelvi bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a háromszéki székelységet annak idején a Dunántúlról telepíthették mai lakóhelyére.
Említettük, hogy az ország nyugati határán húzódó gyepűket őrző székelyekről okleveleinkben korábban történik említés, mint a mai keleti székelyekről. Viszont a nyugati székelyekről annál ritkábban esik szó a későbbi időkben, mentől gyakrabban történik említés a keleti székelységről. Valószínű tehát, hogy az egykori dunántúli székelységet telepítette be Szent László a mai Háromszék vármegyébe. (1921)
