Kovács József nem először bizonyítja, hogy világra, emberekre és természetre egyaránt érzékeny fotográfus. Képanyagát újra pannókon tömöríti, ami nemcsak válogatást, hanem szemléletmódot is jelent. Számunkra a legizgalmasabb kérdés, amit fotói kapcsán feltehetünk: miért tartja fontosnak a láthatóan színes világvárosban élő fotós, hogy az itthon maradottaknak folyamatosan megmutassa új életterét? Vélhetően azért is, mert ebben az új világban felesége mellett örök kísérője a honvágy, noha a Vörös sivatagban és környékén majdnem mindent megtalált, mire szüksége volt: kiszámítható életet, utazást, szabadságot jelentő óceánt. De mégis marad valami a majdnem határán túl: hát ezért zarándokol évente haza, fotográfiáival együtt.
Persze, jó adag struccpolitikával megkérdezhetnénk: mi közünk nekünk Ausztráliához, annak négymilliós, sokak által a világ legélhetőbbjének tartott városához, Melbourne-höz? Egészségtelen lokálpatriotizmus­sal rávághatnánk: semmi. De ne kockáztassunk: nyitottnak lenni a világra, egészséges megmaradásunk egyik lehetséges záloga. Kiváltképpen ezért örülünk Kovács József fotóinak, mert a világ egy olyan szeletkéjét mutatja meg, ami nem csupán érdekes, hanem tanulságos is. Hiszen Melbourne Ausztrália kulturális fővárosa – térségünk is e címre pályázik –, ahol a kultúrák sokszínűsége érvényesül, nem az olvasztótégely-effektus. És ami ennél is izgalmasabb, bár fiatal a város, mégis meghatározó és erőteljes urbánus teret jelent, annak minden színfoltjával. Márpedig a mi Székelyföldünkön szinte hiánycikk az efféle urbánus tér, ezt a kis városszigetek nem pótolják. Apró, ám annak idején élhető városkáinkat szétdúlták a szocreál irgalmatlan buldózerei, s maradt a betonkáosz, a mostani alakuló, újuló városszövet pedig nagyon nehezen, vajúdva jön világra. Így hát nem csoda, ha Melbourne utcáit, tereit, házait szemlélve valamiféle nosztalgia kerít hatalmába, legalábbis azokat, akik érzékelhették egy valós város levegőjét.
Kovács József remek fotói tematikusan is csoportosíthatóak: látjuk az óceánt, újra azokkal a színes, beszédes kövekkel, annak partvidékét felhőkarcolókkal és virító bungalókkal, klasszikus és új épületeket, magyar életnyomokat, kertvárost és Melbourne izgalmas, lüktető éjjeli arcát. De mindenekfölött ráexponál az ott élőkre, őslakosokra és bevándorlókra egy­aránt, utcazenészekre és arra a sajátos szín- és formavilágra, amelyet művészek teremtettek az épületek homlokzatán, falán: a pompás graffitikre (fotó), melyek létrehozását a kerületek önkormányzatai támogatják. A graffiti esetenként körbeölel egy kocsmaablakot, a bent ülők pedig poharazgatnak, beszélgetnek, mint bárhol a világon...
Melbourne jelmondata különben a latin szállóige, Vires acquirit eundo, vagyis: cselekvés közben sokszorozódik az erő. A város színfoltjai nehezen importálhatóak, ám e mottó – noha az ige szükséges, de nem elégséges – könnyűszerrel kölcsönözhető.