Mózes László
Magyarország és Románia viszonyának javítása most a románokon múlik, a hangsúlyt inkább a két ország közötti intézményes kapcsolatokra kell fektetni – jelentette ki a hétvégén Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Szerinte a mostani konfliktust a folyamatos és őszinte párbeszéd hiánya okozta, mert ha tárgyalnának a problémákról, akkor ezeket lehetne kezelni.
Lassan már azt sem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk, amikor azt olvassuk, hogy a magyar–román viszony azóta romlott meg, akkor került mélypontra, amikor a fővárosi hatóságok megsértődtek a bukaresti magyar nagykövet két hete megjelent interjúja miatt. Egyrészt, mert a szólásszabadság még egy nagykövetet is megillet, másrészt, ha egy diplomata mégis rávillant néhány problémára, azokat talán szerencsésebb lenne orvosolni, mintsem gyermeteg módon megbántottat, megalázottat játszani – most például meg lehetne haragudni a brit nagykövetre is, aki a köztudottan katasztrofális közbeszerzési eljárást bírálta a tegnap. Vélhetően Kelemen Hunor is utal nyilatkozatával erre a túlméretezett, indokolatlan sértődékenységre, de igen diplomatikusan, békülékenyen fogalmaz, valami olyasmit javasolva, amiről pontosan talán még ő maga sem tudja, miként lehetne működőképes. Mert a két ország közötti intézményes kapcsolatok javítása bár hangzatos ötlet, kissé mégis fából vaskarikának tűnik. Hiszen melyik intézmény és mit tehetne, hogy kapcsolataink barátibbak, jóhiszeműbbek legyenek? Kinek kellene kivel hosszasan és őszintén elbeszélgetnie, hogy kezeljük s gyógyítsuk is meg régi keletű bajainkat? Mi kellene ahhoz, hogy a mindenkori bukaresti kormányzat jóindulattal viszonyuljon magyar ügyekhez?
Az intézmények mögött köztisztviselők, azok fölött pedig sajnálatos módon politikusok állnak. És utóbbiaknál a megoldás lehetősége: ameddig ugyanis politikai szinten nincs egységesen eldöntve, kimondva, lepecsételve és aláírva, hogy egyszer s mindenkorra elfelejtjük, eltöröljük az ósdi nacionalizmust, illetőleg azt, hogy gyengécske politikai és gazdasági teljesítményünket kendőzve választások tájékán előrántjuk a még mindig számító magyar kártyát, addig hiába a párbeszéd. Mert mindig kerül egy olyan gesztus, amelyre megsértődhet a bukdácsoló, tehetségtelen kormányzat.
Pedig – most is, amikor a magyar–román kapcsolatok a kilencvenes évek fagyosságát idézik – egyszerű lenne: testületileg belátni, hogy sehova sem vezet a nacionalizmus. Az ugyanis „egyik boldogtalansága az emberiségnek” – miként Ady Endre írja A nacionalizmus alkonya című, 1905-ben jegyzett emlékezetes publicisztikájában.
