Ötvenöt évvel ezelőtt lettünk munkatársak az Ebhát-határ tetején. Lent a mélyben ásták a belszinti szénbánya lejtősaknáját, s mi, Veled együtt, Isten szabad ege alatt a széntelep mélységét kerestük egy autóra szerelt fúrógéppel.
Sok mindenhez értek, mondtad, de géppel fúrni még nem fúrtam, szeretem s csinálom, mert megfizetik, s ez becsületes-féle fúrás! Itt ismertelek meg.
Te meséltél sokat szeretett Vargyas szülőfaludról, a Sírókút- és Tatárhídja-mondáról, a Látóhegyről, alakítottad házi múzeumodat, beszéltél az ágas-bogas vargyasi Máthé családokról, s édesanyáddal, Ilonka nénivel, Esztike testvéreddel s Gúzs Sanyi sógoroddal bámultuk, ahogy kezed-vésőd alól pattognak szerteszét a cserefaforgácsok, és születnek szebbnél szebb emlékkopjáid, sulyokjaid. Édesanyád megsúgta: ne ellenkezzen vele semmiben sem, mert erőst ákációs természete van! Megtudtam, megtudták sokan, de ebben benne volt, hogy magyarságtudatodból egy fikarcnyit sem engedtél. Addig faragtad mintáiddal ékített díszsulyokjaidat, hogy 1977-ben Máthé Ferenc írókése címmel Rólad írtam bemutató tanulmányt a Népi mesterek címet viselő megyei rangú kiadványban. Huszonkét díszsulykod dörzsmásolatát közöltem, s ezekről ismerhették meg mértani és indadíszes mintáidat az akkori háromszéki, pályára lépő fiatal faragók. Azóta Te már a bútorfestéssel is összebarátkoztál, s lassacskán gyűjtögetted a rólad szóló írásokat, elismerő okleveleket. Csak nagyot néztél s nagyot nézett mindenki, amikor A megye díszpolgára okleveled átadásakor magam mondtam laudációdat. Lásd, milyen sok szállal kötődtünk egymáshoz. Halálod előtt dossziédba tetted az Életfa-díjadról szóló okleveledet, de örökre letetted írókésedet.
Idősebb voltál nálam, s mégis így búcsúzom: Nyugodjál békében, Ferikém!
