A belvárosi katolikus plébánia könyvtára minden kedden 16 és 19 óra között közösségi műhellyé változik, ahol egy csésze kávé mellett az asszonyok szorgosan hajolnak a különböző technikájú kézimunkák fölé. Van itt bő választéka hímzésnek, gobelinnek, gyöngyfűzésnek, csomózásnak. Csattognak a kötőtűk, horgolótűk, minták járnak körbe. Szatyrok, táskák, övek, könyvjelzők, terítők, párnahuzatok, drapériák bőségéből lehet kiválasztani, éppen mit is tanuljanak. A kézművesműhelyben szebbnél szebb alkotások készülnek. Az évek során számos kiállítást rendeztek nemcsak Sepsiszentgyörgyön, hanem Kézdivásárhelyen, Kovásznán is. Több alkalommal társkiállítóként is szerepeltek.
Vinkler Aurelia Arankával és Köllő Irénnel beszélgetünk arról a kiapadhatatlan népművészeti forrásról, amely a nemzet lelkében él. Nyugdíjasként fiatalos lendülettel dolgoznak a háromszéki kézimunka fellendítésén. Gyermekkorukban részesei voltak a hagyományőrző kalákáknak, otthonról hozzák a kézimunka szeretetét.

A kaláka szelleme
Köllő Irénke gyergyócsomafalvi születésű. Ragyog a szeme, amint felidézi gyermekkori emlékeit:
– Téli estéken mindig összegyűlt a szomszédság. Szőttek. Ahogy besötétedett, nekifogtak: ki kézimunkázott, ki kötött, ki szőtt. Akkoriban nem volt sok könyv, de beszereztek néhányat, s a lámpafénynél mi, gyermekek felolvastunk esténként egy-két fejezetet. Utána főtt kukoricát ettünk teával vagy sült pityókát káposztalével. Beszélgettek, és tíz órakor felbontották a társaságot. Inkább a középkorúak voltak a házigazdák, este viharlámpával kísérték haza egymást. Mi, gyermekek mindig vártuk a téli estéket. Hagyomány volt, hogy farsangkor elmentek a koma­asszonyokhoz vagy a rokonsághoz hárman-négyen-öten. Vitték a kézimunkát, s egy napon át kézimunkáztak. Reggel ellátták az állatokat, elmentek kézimunkázni, s estefeléig ott voltak. Ha valaki szőtt, ahhoz addig mentek, amíg lefogyott a szövés. Nagy divatja volt a neccelésnek. Makraméból tűvel kicsi négyzeteket készítettek, egyfajta csipkét. A rámára kifeszítették, s töltötték, akárcsak a subrikát, különböző öltéstechnikával... Ez Háromszéken már nem divat. Télen jártak fonni a guzsallyal, a hónuk alatt vitték. Körbeültek, tüzelgettek, jó meleg volt, s beszélgettek. Régebb nem véletlenül hívták tízeseknek falun a csoportokat, tízes csoportokban jártak a szomszédságba. Önerőből tanultak. Amikor a két gyermeket megszültem, 1970-től ’80-ig a cipőn kívül mindent kötöttem: harisnyát, rövidnadrágot, nadrágocskát, blúzt, pulóvert, kapucnis kabátot. Akkor nem lehetett ruhaneműt kapni. Csíkba vagy Kovásznára jártunk a gyárba selejtfonalért, amit a gépről levágtak. A férjem, Guszti tekergette nekünk, abból kötögettük a gyermekeknek a cuccokat.
Vinkler Aranka is szívesen emlékszik vissza a hagyományőrző tevékenységekre, bár Zalánban egy picit másként volt, mint Gyergyóban:
– Zalánban nálunk másként volt a szokás. Tudom, hogy a falu felső részéről is jöttek édesanyámhoz, hogy tanácsot kérjenek. A szövőszéket a nagyszobában állították fel. Megkérdezték, Irénke néni, tetszik-e fogadni, mikor kerülök sorra, mikor jöhetek, s akkor egymás között megbeszélték, mikor jöhetnek szőni. Hozták az anyagot, a fiatalabbakat mindig tanították. Feltették a paplanvarró rámát a szobában. Ezt láttam én úgy tízéves koromig, utána Zalánból elkerültem, a nagynéniknél már nem volt szövőszék. De volt hímzés. Azt ott tanultam. Édesanyámnak jártak a kézimunkalapok, s abban hímzéstől, necceléstől  szabás-varrásig minden volt. Mindent csinált: paplant varrt, szőtt, font, hímzett. Gyermekkorunkban ezt láttuk otthon. Én addig is nagyon sokat kézimunkáztam, de amikor eljöttem nyugdíjba, az életemet már nem fedte az, hogy csak úgy otthon csináljam egyedül, vágytam a közösségre. Szabó Lajos plébános adott helyet a kézimunkakörnek.  

Díszítőművészeti szakkör
A Szorgos kezek kézimunkakör az utóbbi években díszítőművészeti szakkörré alakult. A Kolping család részeként működik, vallási felekezetre való tekintet nélkül. A szakkör vezetője, Vinkler Aranka hímző, a népművészet mestere, népi iparművész. Mesél a kezdetekről és a máról:
– Alakulásunkkor meghatároztuk célunkat, amit szándékunk szerint véghez is viszünk: olyan tárgyakat készíteni, amelyek megfelelnek a mai korosztálynak, de követik népszokásainkat, hagyományainkat is. Az erdélyi tájegységek mintáit hímezzük elsősorban, de a Kárpát-medence hímzéseit is bevonjuk, a teljes motívumvilágot feldolgozzuk és bemutatjuk kiállításokon. Olyan népművészeti hímzéseket készítünk, amelyek művészileg, értékileg megfelelnek a mai kornak. Nem utolsósorban a díszítőművészeti szakkör közösségi céllal is működik. Alkotásainkat terv alapján készítjük, munkáinkat áthatja a hagyomány megőrzése, átmentése. Arra törekszünk, hogy az anyag, a minta, a funkció és a díszítés legyen összhangban. A szakkör tagjainak életkora változatos: kislányoktól hetvenéves korig. Jelenleg huszonöten vagyunk. Minden évben egy-két kiállítást szervezünk. Eddig itt, a kis hittanteremben, de jó lenne továbblépni. Idén júniusban tizenhárman elvégeztük a szakosított, kétéves hímzőképzést Békéscsabán, kezdeményezésünkre alakult meg az erdélyi hímzőcsoport. A tanárok Békéscsabáról jöttek minden második hónapban, két éven át. Csütörtöktől hétfő reggelig itt voltak, reggeltől késő estig tanítottak anyagismeretet, menedzsmentet és szakképzést: gépi és kézi hímzést. Ez a képzés megegyezik egy népművészeti főiskolai végzettséggel, mert OKJ-diplomát kaptunk. Tizenheten indultunk, tizenhárman sikeresen vizsgáztunk. Sepsiszentgyörgyről Hubbes Gizella, Balogh Irén, Köllő Irén, Vinkler Aranka, Dani Pálma, Vargyasi Melinda, Bartók Irmuska, Csernátonból Bajka Viola és Mateiu Izabella, Kézdivásárhelyről Pászka Éva és Bagoly Erzsébet, Székről Filep Erzsébet és Szekeres Mária. 2013 júliusában kezdődött és 2015. július 11-én ért véget. Áprilisban itt volt egy modul záróvizsga, utána a nagy vizsga Békéscsabán. Az erdélyi hímzőképzős munkáinkat zsűrizték, s elvitték kiállításra a békéscsabai Munkácsy Múzeumba. Innen pedig továbbviszik Budapestre a Magyar Nemzeti Múzeumba októberben, ahol egészen tavaszig látogatható lesz.
Köllő Irén veszi át a szót:
– Nagy-Magyarország tájegységeit tanultuk, nemcsak Erdélyt, hanem a négy fő tájegységet. Elsajátítottuk a 26 kisebb egység öltéstechnikáit, mintákat vettünk le, és minden egyes tájegység egy darabját bemutattuk: lehetett abrosz, zacskó, függöny, kötény, amit akartál. Vizsgáztunk, sikeresen elvégeztük, s valamit szeretnénk lendíteni a háromszéki népművészeten. Aranka egy fokkal magasabban áll, ő népi iparművészként zsűriztette is munkáit.
A sikerek mellett nehézségek is akadnak:
– Nehéz az iskolásokat bevonni. Jó lenne, ha legalább a tanárok tennének ez ellen, s igényelnék a kézimunka-oktatás visszavezetését az iskolákba. Most nincs szépírás, nincs torna. Nem mindenki alkalmas arra, hogy hímezzen vagy valamilyen kézműves-tevékenységet végezzen. Viszont a leánygyermekeknek valamilyen formában csak követniük kellene az utat, hogy tudják: létezik kézművesség, hímzés, létezik szabás-varrás, bútorfestés, nemezelés. A szülőknek és a nagyszülőknek kellene a gyermekeket rávezetniük erre. Ha bemész egy otthonba, az kedvesebb, szebb és látványosabb, hogyha egy szép, hímzett darab díszíti. Ma már sok helyen nem használnak sem terítőt, sem abroszt, hogy ne kelljen mosni, vasalni. Meséli az egyik szomszédasszonyom, hogy Norvégiában például mindenki köt. Mindenki kezében ott a kötőtű: sapkát, mellényt, rövid és hosszú ujjú blúzt kötnek. Ez jó program gyerekeknek, nem a számítógép és az utca neveli őket. Ha drága nekünk az anyanyelvünk, s lobogtatjuk a székely zászlót, az még nem elég. Az, hogy magyarul beszélünk, természetes, de a kultúránkat a népművészettel is tudnánk továbbvinni.
Aranka szerint a kézműveskör tevékenysége arra összpontosul, hogy próbálják tudásukat továbbfejleszteni, átadni. Meghirdették az újságban is, vannak jelentkezők, csak kevés a kislány. Nagyon nehéz Háromszéken: nem kapnak termet, ahol bemutathatnák szép dolgaikat, amelyeket a képzésen két év alatt készítettek, mert már kinőtték a kis plébániatermet.
– Pályázatokon vettünk részt, melyek alkalmat adtak a megmérettetésre. Minden pályázatunkkal nyertünk eddig a civil szervezeteknél és a városi tanácsnál. Ez motivál bennünket, hogy tovább is tegyük a dolgunkat. Mivel a csoportunk ingyenes, tudásunkat mi is ingyen adjuk át Adolf Kolping szellemében. 

Alkotótábor
A héten naponta 9–14 óráig a belvárosi plébánia udvarán zajlik az alkotótábor, ahol lehetőség van alap- vagy magasabb szinten tanulni hímzést, makramét, gyöngyfűzést és kötést-horgolást. A tábor lényege, hogy mozgósítsák a népművészet iránt érdeklődő háromszékieket. Ottjártunkkor a díszítőművészeti szakkör tagjai mellett kisiskolások csoportja a gyöngyfűzés technikáját tanulta. Közel félszázan vettek részt az alkotótáborban. Legtöbben karkötőt, nyakláncot készítettek. 
A tábornak magyarországi vendége is van. Szikszó Istvánné Gabi Budapestről jött, modern és hagyományos gyöngyfűzést tanított. Két technikai magyarázat között elmesélte, hogyan került ide:
– Több mint tízéves barátság fűz Arankához. Húsz évig tanítottam, szociális szférában dolgoztam. Hátrányos helyzetű családok gyermekeivel foglalkoztunk, akik 18 hónapig lakhattak a speciális otthonban. Észrevettem, hogy sok diszlexiás, diszgráfiás és diszkal­kuliás gyermeknek segített a gyöngyfűzés, a kézimunka, fejleszti őket. Ezért nekifogtam könyvekben is megjeleníteni a gyöngyfűzési technikákat: a Gyöngyvarázs sorozatban elkészült a II., IV. és VI. rész. Most örvendek, hogy háromszéki kislányokat is taníthatok. Délelőtt velük foglalkozom, délután pedig Arankától népi hímzést tanulok...
A kézimunkák az alkotási folyamat szépségét, lelket nyugtató érzését tükrözik.