Reggel nyolc után néhány perccel jóformán még csak azokat látni, akik egy nappal hamarabb érkeztek, és az éjszakát a szabad ég alatt töltötték. A lacikonyhások sátrai felhúzva, sütőik előkészítve, nem árt igyekezniük, mert az országútról egyre több lovas szekér gördül be.
A huszárlaktanya felőli részt a kirakodók számára tartják fenn. A vastag és széles vásznakra vasvilla, kasza, lánc, patkó, sarló, mezőgazdasági gépekhez szükséges ezernyi apró és nagyobb alkatrész került ki, kicsit tovább horgászfelszerelések, gyermekjátékok és használt ruhák – a leggyengébb minőségű ingekből és blúzokból egy lejért kettőt is adtak, de a legdrágábbja se több tíz lejnél – és viseletes cipők. Ha valaki lóvásárra adta fejét, akár fel is szerszámozhatta, mert kötőféktől hámig – igaz, nem a legigényesebb kivitelben –  minden megtalálható volt. Vágni való disznót mindössze egy helyen kínáltak, s bár kilójáért hét lejt kértek, érdeklődő alig akadt. A sepsiszentgyörgyi gazdálkodó azt mondja: ő tudja, az állatok mit ettek meg, s mennyit kellett gondoznia, hogy ily szépre kerekedjenek, ezért a hétlejes árat olcsónak tartja, a vásárlóként szóba jöhetők viszont drágállják, az idő múlásával pedig ő is egyre kevésbé hiszi, hogy sikerül bár egyet is eladnia.
Lóból bőséges a felhozatal. A fiatal csikós kancáktól az erdőn is használható igahúzóig széles a paletta. A piacnak ezt a szegmensét szinte teljesen a roma kupecek uralják. Az ajtaiak azt mondják, legtöbbjük gazdasága gépiesített, ha pedig lóra van szükségük, tudják, kihez forduljanak. A helyi lovas gazdák pedig amondóak, ők hosszú távra terveznek állataikkal, ezért szinte kizárólag csak ellenőrzött helyről vásárolnak, idegentől nem. Mégis nem mondható, hogy ne lett volna keletjük a nemes állatoknak. Több helyen is látni, ahogy az érdeklődők közelebbről is szemügyre veszik a lovakat, vizsgálgatják fogukat, lábukat ízületeik egészségét próbálják nyomogatással kideríteni. A kupecek gyakran ütnek egymás tenyerébe, de kézfogásnak ritkán lehetünk tanúi: nem csoda, hiszen a jobb lovakért hatezer lejnél is többet, de még a hobbiállatnak számító póniért csikójával együtt is nyolcszáz eurót kértek.
Barabás Mihály elmondása szerint az Orbán Balázs által is említett vásárok igencsak beleivódtak a nagyajtai emberek szokásrendjébe. A vásár arculata azonban sokat változott az elmúlt évtizedekben: mostanság nem krumplit, kukoricát és állatnak való takarmányt hoznak, hanem elsősorban állatokat, hozzájuk tartozó, illetve a földművelősnél használatos szerszámokat kínálnak. A hatvanas évektől a nyolcvankilences változásokig a vásárok be voltak tiltva, helyüket a keddi piac vette át, így a hagyomány régi formában való újraélesztése már nem volt lehetséges, no meg az igények is megváltoztak. „Tapasztalatcserére kínálnak lehetőséget a vásárok. Első kézből tudhatjuk meg, milyen volt a termés Brassó, Oklánd, Kőhalom és Bodza környékén, mi hol olcsóbb vagy drágább, újfajta állatokat is kapunk. Örvendek, hogy minden alkalommal ilyen szép számban vonzza Erdővidék és a távolabb eső települések embereit is” – mondotta a nyugalmazott iskolaigazgató.
Benkő Csaba alpolgármester szerint a községháza is ragaszkodik a vásártartás hagyományához, ezért javítani szeretnének a körülményeken. Egyelőre a legalapvetőbb feltételeket teljesítik csak, azaz vizet és mellékhelyiséget tudnak biztosítani, de ha sikeres lesz a huszárlaktanya felújítására készülő pályázatuk, akkor környékét is modernizálni tudják. Jó lenne, ha jobban elkülöníthető lenne az állatok értékesítési és az egyéb portékákat kínálók helye, s ha a vásárosok asztalokon kínálhatnák árujukat.