Miért járom körül ily módon a környezet ránk gyakorolt hatását? Mert fontosnak látom a felsorolt tényezők jelentőségét abban, aki vagyok, abban, aki lehettem. Mint ahogy a bükkfa nem terem almát.
Az a huszonkét év, amely a kolozsvári magyarságnak annyi megalázást, de annyi talpon maradást, sőt jelentős kulturális hagyatékot termett – 1940 augusztusa végén a történelmi kor tényező tekintetében végre felragyogott. Én ekkor tizenhárom éves voltam. A román kérésre német–olasz döntőbírák Észak-Erdélyt (bár a döntéssel sem a román, sem a magyar fél nem volt megelégedve) többségében magyar lakosságával visszaadták Magyarországnak. Kolozsváron – csakúgy, mint más városokban és falvakban – nagy volt az öröm. Mi akkor a Petőfi utca 13. szám alatti, régi típusú bérház emeletén laktunk, éppen szemben a Házsongárddal. A román gyalogság a hegyi ágyúkat (ezek kötéllel voltak megkötve) vontató kis mokány lovak mellett és mögött órákon át vonult a Tordai út felé. Közben édesanyám és nagyanyám készítette a nemzeti színű kis zászlókat és szalagokat. Csaba öcsémmel kilengettük az ablakon, mire a katonák felénk emelgették a fegyvereiket.
A magyar csapatok a Monostori út felől az Unió utcán érkeztek a Szent Mihály térre szeptember 11-én. Ekkor már állt a pódium a Szent Mihály-templom északi oldalánál, ahol majd később lezajlott a Kormányzó ünnepi fogadása, feleségének és kíséretének a jelenlétében. Öcsémmel (egy évvel volt nálam fiatalabb) az Unió utca házának emeleti ablakából néztük végig a huszárok, a könnyű tüzérség és a gyalogság bevonulását. Bár azt állítják napjainkban, hogy tömegestől mentek át a közeli határon a kolozsvári románok, mi a szülők és rokonok, ismerősök kihallgatott beszélgetéseiből nem ezt a következtetést szűrtük le. Amikor édesapám rövidesen megbízást kapott a Gábor Áron Diákotthon igazgatói tisztségére, és felhagyta a Római Katolikus Fiúlíceumban betöltött tanári (történelem, latin, görög) állását, átköltözött a család ebbe a szomszédos kétemeletes, vörös téglás épületbe, az igazgatói lakásba. A román gépészt, Ilea Ştefant édesapám tovább alkalmazta és megbízta a gépészeti teendőkkel. Két gyermeke, Pityu (Viorel) és leányuk, Ibolya (Viorica) kedves barátaink, játszótársaink voltak.
Édesapámra a változással egyszerre több társadalmi feladat is hárult. Észak-Erdély visszakerülése előtt a magyar társadalom szervezettségét biztosító, Károly király által jóváhagyott civil szervezet (a királyi „diktatúra” betiltotta a politikai pártokat), a Magyar Népközösség szociális-társadalmi tagozatának kolozsvári elnöke lett (1940 januárjától). A város tízesenkénti szervezésének kerete megfelelt az 1942. március 10-én megalakult Tízes Szervezet számára is. Keledy polgármester a szervezetet a város szociális ügyeinek intézésével bízta meg, amelyet édesapám tizedeseivel és főtizedeseivel látott el. Mint a IX. Cserkészkerület (Észak-Erdély) parancsnoka, valamint az Alfa és a Méhkas Szövetkezet elnöke, bizony keveset foglalkozhatott immár népes (négy gyermek) családjával. Ez a feladat édesanyámra, házi lányunkra és anyai nagyanyámra hárult.
Katonás volt a nevelés. Mindegyikünknek otthoni rendtartási feladatokat osztottak ki, s hét végén sorba álltunk számot adni tanulásunk eredményéről és a feladatok teljesítéséről. A nagyobbak (én és öcsém), ha minden rendben volt, kevéske, inkább jelképes zsebpénzt kaptunk. Minden nyáron dolgoznunk kellett. Én ekkor könyvkötészetet tanultam az Egyetem utcában lévő nyomdában, ahol a kis­asszonyok ügyetlenkedéseimet hangos kacagással büntették.
Verést soha nem kaptunk. A sarokba állítás és a hétvégi zsebpénz megvonása volt a büntetés. Nagyanyánk a partvissal néha kergetett, ha csintalankodtunk, öcsémmel ilyenkor a családi ágy alá bújtunk, ahonnan igyekezett kikotorászni. Az 1937-ben született húgommal, Ildikóval, és az 1940 tavaszán született öcsémmel nem voltak ilyen gondok. Nagy volt – években mérve – a két fiú és köztük a távolság.

(folytatjuk)