Néhány héttel ezelőtt olvastunk a lehetőségről, hogy a városvezetés szerint csak úgy akadályozhatják meg az adósságok felhalmozódását, ha a vízórákat kiköltöztetik a lakásajtón kívülre. Olvastuk, jót nevettünk, és legyintettünk. Ekkora abszurditásra nem lehet másként reagálni. Minap azonban megjelent a lépcsőházunk hirdetőtábláján az ultimátum, amelyben a szolgáltató egyrészt felszólít, hogy gondolkodjunk el a lehetőségen, és a hónap végéig (azaz kb. öt nap alatt) adjunk választ arra, hogy kivezetjük-e a vízórát a lépcsőházba, a másik mondatban viszont világossá teszi, hogy véleménynek helye nincs, ha nem hajtjuk végre a parancsot, megszüntetik az egész tulajdonosi társaság ivóvízellátását. Punktum. Hogy miért? Azért, mert néhányan nem fizetnek rendszeresen. Már megint bokrostól lövik a nyulat, mint már megtörtént kies városunkban. Emlékeznek azokra a hónapokra, amikor a rendszeresen fizetők is fazekakban cipelték a forró vizet a fürdőszobába, ha tisztálkodni akartak?

Aki kitalálta a vízóra lakáson kívülre helyezését, az valószínűleg életében nem járt tömbházlakásban. Ha járt volna, tudná, hogy kivétel nélkül minden lakásban — az épület típusától, a szobák számától függetlenül — a konyha a lakás bejáratához legközelebb, a fürdőszoba pedig a legtávolabb fekszik. Ahhoz, hogy a fürdőszobai fogyasztást az ajtón kívül lehessen mérni, ki kell vezetni a csövet a ruhás- és könyvszekrények, ágyak, festmények és egyebek fölött, aztán meg az órától vissza a csapig. Persze, van, ahol ez fizikailag is kivitelezhetetlen, mint például az én lakásomban. A bejárat ugyanis egy beugróban van, ha ad absurdum mégis ki kellene vezetni a vízcsövet a lépcsőházba, az egyik oldalon semmi hely sincs (az ajtókeret a merőleges fallal érintkezik), a másik oldalon pedig ott van négy lakás villamos elosztótáblája. Gondolom, az Electrica nagy örömére szolgálna egy vízvezeték a pannó fölött (vagy benne?). És biztosan vannak hasonló helyzetek, ahol valamilyen okból gyakorlatilag kivitelezhetetlen.

Szerencsére az egész ügy tárgytalan, vihar abban a bizonyos éjjeliedényben. Ugyanis a fent említett ultimátumban szerepel egy törvényre való utalás (fenyegetés?) is, amelynek alapján úgymond eljárhatnak. Sajnos, tudunk olvasni. És elolvastuk a törvényt. Sőt, mivel olyan kiváló számítógépes programunk van, amely automatikusan kiegészíti a törvényeket az azokat módosító legújabb rendelkezésekkel, tisztelettel jelentem, hogy a legújabb változatot olvastuk. Amely nemhogy megalapozná az ultimátumban foglaltakat, hanem éppen azt teszi világossá, hogy törvénytelen lenne az erőltetése. A 2008. február 20-i sürgősségi rendeletben, amely módosítja a 2006/241-es törvényt, az áll, hogy a már létező társasházakban ajtón kívül helyezni a fogyasztásmérőt ott kell, ahol a vízvezeték vízszintesen helyezkedik el (mondjuk, egy sorházban), a függőleges szerelvény esetében (amilyen minden tömbházé) a fogyasztási csatlakozásnál kell elhelyezni. Ahol most is találhatók.

Ha az utóbbi időben e tárgyban megnyilatkozó illetékesek véleményét olvassuk, feltűnik valami: míg világszerte arra törekednek és kampányolnak, hogy csökkentsék az ivóvízfogyasztást, hiszen a hosszú távú előrejelzések arra figyelmeztetnek, hogy rövid időn belül gondok lesznek az ivóvízzel az egész Földön, addig nálunk a fogyasztáscsökkenés miatt siránkoznak. Erre fogták a közelmúltban a Sepsiszentgyörgyöt elárasztó bűzt is (hogy nem elég a szennyvíz, s nem mossa át a csatornát), aztán kiderült, hogy technológiai oka volt a bűznek, s amióta megejtették a korszerűsítést, meg is szűnt. Felpanaszolják, hogy a lakosságfogyatkozás és a túlzott (???) takarékosság miatt csökken a vízfogyasztás. Persze, csökkent a lakosság száma is, csődbe ment a nagyipar, s bizony vannak olyanok is, főleg kispénzű nyugdíjasok, akik vérre menően takarékoskodnak. De azért a fogyasztás jelentős csökkenését mégis a fejlődés hozta. Aki tömbházban lakik, tudja, nincs nap, hogy az épületben valahol, valakinél ne folyna felújítás. Az emberek nemcsak kicsempézik a fürdőszobájukat, hanem kicserélik a régimódi, könnyen csepegőssé váló csapokat, az állandóan szivárgó, úszós felső vécétartályokat korszerű olasz rendszerűekre (amelyeknek az űrtartalma is mellesleg két literrel kisebb, mint a régieké), az ócska, tárcsás mosógépet víztakarékos automatára, amely maga öblít, nem a kádat kell feltölteni vízzel. Hogy ne is beszéljünk a távfűtésrendszer eltűnésével megszűnő pazarlásról. Ki ne emlékezne, hány kádnyi vizet engedtünk el a lefolyón, amíg csapunkhoz ért a meleg víz, vagy (az utóbbi időben) annyira letisztult a rozsdás, sötét lé, hogy különösebb undor nélkül bele lehetett ereszkedni. Nálam a számlázott mennyiség ma a mindenkori felénél is kevesebb. Míg valaha csak hideg vizet 15—16 köbmétert fizettem havonta, és ehhez még hozzájött az 5—6 köbméter meleg víz, ma az összfogyasztásom 7 köbméter körüli. Hát azt hiszem, itt van a kutya elásva. Az egyénileg mért fogyasztás és a valamikor számlázott közötti különbség a tét. Talán ezért is nem hajlandó a szolgáltató külön szerződést kötni minden fogyasztóval, amit néhány évvel ezelőtt valami zavaros, törvényekre hivatkozásokkal utasítottak el. Pedig a fent idézett törvény alapján nemhogy nem tilos, hanem éppen javasolt az egyéni szerződés megkötése ott, ahol van külön fogyasztásmérő.

A megoldás kulcsa pedig ebben állna. Csak persze, kényelmesebb egyetlen szerződéstulajdonossal (a társulással) tárgyalni, egy kalap alatt fenyegetni a rendszeresen fizetőket és a fizetés alól kibúvókat, mint többtucatnyi adóssal vesződni. Hivatkoznak a két mért mennyiség — a lépcsőházi ,,kincstári" óra és az egyéni fogyasztásmérő által rögzített — közti különbségre. Szerintem, ahol nagyon nagy ez a különbség, ott valóban lehet valami gond, amit ki kell vizsgálni, de a többnyire kisebb különbségek például abból is adódhatnak, hogy míg a kisfogyasztó havi pár száz literes töredékfogyasztását nem tünteti fel (,,kerek" számot mond be), addig a közös mérőműszeren a több lakásban létrejövő töredékmennyiségből már esetleg néhány köbméter gyűl össze. De azt sem ingyen fogyasztjuk el, a literekből előbb-utóbb köbméter lesz az egyéni órán is.

Ahelyett, hogy hűbelebalázs módon intézkedünk, inkább olyan megoldásokat kellene találni, hogy a becsületes fogyasztót ne zaklassák, a nem fizetőket viszont törvényes keretek közt adósságuk törlesztésére bírják. Első lépésként meg kellene kötni végre az egyéni szerződéseket, s szigorú fizetési határidőket kellene kitűzni. Meg kellene szervezni az egyéni fogyasztásmérők állásának időszakos ellenőrzését (ha a villamosáram-elosztó háromhavonta be tud jutni a lakásokba, ugyan miért ne juthatna be a vízelosztó is?), ha szükséges, akkor erre vonatkozó tanácsi határozatot hozni. Ugyanabban a határozatban azt is le lehetne szögezni, hogy aki több hónapra, évre ,,kijelenti" magát a lakásból, azaz leveteti a lakását a fizetőlistáról, az ezentúl ne csak szóbeli értesítéssel, esetleg egy cetlin tehesse, hanem a lakótársulás képviselője jelenlétében zárja is le a lakás főcsapját. Most, ha ellenőriznek, éppen az üres lakásokba nem jutnak be, ahol esetleg a csepegő-szivárgó berendezéseken folyik el annak a különbségnek jó része, ami a kétféle mérés közt ma fellelhető. Az egyéni szerződések megkötését a szolgáltató kösse össze az egyéni fogyasztásmérők hitelesítésével (bár törvény írja elő, hogy ezt háromévenként meg kell ejteni, ma bizony nem könnyű, magam is próbáltam, nem sikerült). S ha már mindenkinek megvan az egyéni szerződése, akkor járjanak el törvény szerint a nem fizetőkkel, amire egyébként ma is lenne lehetőség, de úgy tűnik, kevés társulás vállalja a macerát. Pedig nem kellene megvárni, amíg a hátralék már-már a lakás értékét közelíti, a végrehajtóval például televíziót is el lehetne vitetni. S akkor a legmegátalkodottabb adós is meggondolná legközelebb, hogy érdemes-e felgyűjteni a hátralékot. Hiszen egy biztos: amit elfogyasztottunk, azt ki kell fizetni. Ha ma büntetőjogilag nem is (???), de erkölcsileg ugyanúgy lopásnak számít, ha ingyen fogyasztom a vizet, mintha lekapnám a kenyeret a pultról, és fizetés nélkül kisétálnék vele a boltajtón.