Rögtön eszembe jutott, hogy kifelejtettem Magdust és Ibit, akik pedig markáns meghatározói voltak sepsiszentgyörgyi kislurkó-életemnek. Egy udvaron laktunk, együtt játszottunk, s mivel nagyobbak voltak, mint én, rengeteg olyan dologról régen tudtam már, amit kicsit konzervatív szüleim említeni sem mertek volna még nekem. Szép évek voltak, s most utólag bevallom, hogy barátságukkal sok jót tettek nekem. Aztán ott volt, hát persze hogy ott volt Kavics, aki Nagyborosnyón, majd Szentgyörgyön szorosan családunkhoz tartozott, és még mikós koromban is messziről vigyázott rám, kisebb unokatesójára. A sors fintora – nagy eszem dicséri –, hogy csak hosszú évek után jöttem rá: a Kavics az Enikőből a „kő” becézése… És nem szóltam Zitáról, aki – szintén nagyobb lányként – barát volt, de hiányzó lánytestvér is, és tudatos erdélyi magyarrá válásom meghatározó személyisége. Meleg, megértő tekintete, mély, búgó hangja sokszor állította talpra sérült önbecsülésem. Így volt, Mámbódzsita?
Az asszonyok közül Anikó, a tanárnő nekem, középiskolás Orczynak a diákszínpadon még „néni” volt ugyan, de mégsem az. Ahogy engem, a taknyos csemetét elvezetett József Attilához, Radnóti Miklóshoz, az olyan intuíciót, megérzést, zsigeri tudást takart, amely ritkaságszámba ment. A szentgyörgyi színház előcsarnokának lépcsőjén velem elmondatott Óda egy életre belém égett. És egy életre beleszerettem. No, nem Anikóba: József Attilába és a magyar irodalomba.
Na és Mari, a sógornőm, aki anno Kolozsváron azt kérdezte: elveszed a nővérem, vagy lelépsz szépen? Először meghökkentem, majd felfortyantam, aztán elgondolkodtam. Végül megkértem mai nejem kezét. És egyáltalán nem bántam meg. Hála Marinak is, akivel olykor ma is hatalmas csörtéket vívunk,  kis fegyverszünetek után kezdjük elölről...
Hát ide is elvezetnek az emlékek, és még nagyon sokfelé. Később biztos, eszembe jut sok más is. De most hadd idézzek egy levélből, amelyet székelynek született, de Békésen élő jó barátom írt édesanyja halálára minap: „93 éve alatt nem volt egy olyan pillanata sem, amit felróhatnék neki. Mindig tudta, hogy mit kell csinálni, mi a helyénvaló. Nem volt felső végzettsége, de nincs az a professzor, aki ne tanulhatott volna tőle. Olyan életbölcsességgel áldotta meg az Isten, hogy az ritka. Mindig büszke voltam rá, és még barátaim is irigyeltek érte. Soha senkit meg nem bántott, a szíve mindig a helyén volt, és mindig a helyes úton vitte tovább döbbenetes életereje. Soha semmit fel nem adott, a legreménytelenebb helyzetekben is még ő bátorított másokat. Pozitív életszemléletével, józan paraszti eszével ő irányította a családot. Hogy orvos lettem, csak neki köszönhetem. Önzetlenül akkor is adott, ha neki nem maradt. Mert igazi édesanya volt, akire mindig büszke leszek, akit soha nem felejtek.”
Hát igen. Gyerekkorunk csacsogó kis játszótársaitól az életünket egyengető tanárainkon át a végtelen szeretetű édesanyákig hosszú, végtelen a lányok-asszonyok sora. Épp ezért örök részei életünknek.