Ilyen személy volt a 19. század végén és a 20. század elején Benedek Elek (1859–1929), Erdővidék emblematikus alakja. A híres axiómát Kovács László írta le róla nekrológban, 1929-ben: „Benedek Elek sokkal több és nagyobb, mint a  művei.”
Emberi nagyságát, a jellem karátos voltát mondta ki ezzel a kortárs kritikus úgy, hogy egyúttal Erdővidék (és Székelyország) népének uralkodó tünetjegyét is megnevezte. A primorok, a lófő- és gyalogszékelyek határvédő katonatársadalma, ha nagy véráldozatok árán is, de megőrizte azt a szabadságot, amelyikkel a honfoglaló közvitézek egykoron rendelkeztek. Ezt a szabadságot dacos, felemelt fő, nyílt tekintet, lázadó, rebellis természet jellemezte, és nem ismerte a jobbágyi alázatot.
S a kor, a dualizmus kora, amelyben Benedek Elek élt, alkalmas volt a személyiség megvalósulására. Felnőtté vált a magyarság, heves, véres, bukott forradalma után szívós munkába kezdett, és a Monarchia biztosította a teremtő erők kibontakozását. Mezőgazdaságban, iparban, kereskedelemben, tudományban, pénzforgalomban világjelenség lett nemzetünk. A reformkor monumentális vállalkozásait folytattuk hosszan tartó, áldott békeidőben.
A nagy robbanás, az urbanizáció veszélybe sodorta a népi kultúrát, ezért kellett jönnie egy olyan írástudónak, aki úgy menti meg, hogy polgárok, kézművesek, arisztokraták, városi munkások asztalára teszi le azt. Benedek Elek főműve, a Magyar mese- és mondavilág I–V. (1894–96) a millennium tiszteletére jelent meg díszkötésben, a népnek szánt ponyvafüzetek még korábban, s mint háborgó vizek fölött a bója, jelezte, téves a „herderi jóslat”, gazdag, dús kultúrát teremtett a magyar nép, nem lehet elmondani fölötte a halotti beszédet.
S mindezt egy nagyon kicsi erdővidéki falu, Kisbacon fia cselekedte, egy patkós csizmás, zekés, posztónadrágos parasztgyerek, akiből országgyűlési képviselő, fővárosi lapok szerkesztője, a magyar gyermekirodalom megteremtője, az akkor még csonkolatlan, nagy ország gyermekvilágának halhatatlan Elek nagyapója lett.
S Trianon után Erdély apostola.
Mindez csak vázlat, jelek sora. A százötven kötetes életfa mély gyökérzetű, lombkoronája szétágazó, terebélyes, abból néhány, a népi közmondásokra emlékeztető bölcsességet érdemes kihámozni, és ide iktatni:
Az élet titka a reális arány.
Csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll, s nem nehéz – a kasza.
Ne félj, ne szégyelld szeretni a hazát!
Inkább légy ’vadmagyar’, mint ’szelíd hazafi’.
Állj a védtelenek, gyengék közé, az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus.
Ha fiatalabb lennék, beiratkoznék a technológiára.
A szép ifjúságnál csak egy van szebb, a szép öregség.
Filozófiai rendszer körvonalait véli fölfedezni a 21. századi olvasó, ha továbbgondolja, kibontja Benedek Elek axiómáit.
Beteljesedett élet után, írás közben érte a halál, utolsó, leírt szavával a  dolgozni  igét ragozta.
Maga építette, pompás kúriája most emlékmúzeum, sírja a kisbaconi temetőben zarándokhely.
Ha rajongó csodálói akarunk lenni ennek a pompás kistájnak, Erdővidéknek, nincs értékesebb etalon, mint az a bölcsesség, az a rajongás és az a hűség, amelyet Benedek Elek életművében felhalmozott, s amely szétáradt milliók tudatában. És merjük hozzátenni: lelkében.

***

A rideg, elidegenedett és globalizált nagyvilág ellentétpárja Erdővidék. Régió, ahol nem domináns jegy a provincializmus. Az emberek ismerik egymást, rokoni, baráti szálak hálózzák be a falvakat, s a közmorál élő, eleven erő. Egy nyelvet, egy ö-ző, gyönyörű diftongusokat ejtő nyelvjárást beszélnek, mégis mindenik falunak megvan a maga szokásrendje, arca, külön élete, hagyománya, népviselete. A mesterségek változnak faluról falura, egyikben híresek a bútorfestők, másikban a faragómesterek, kerékgyártók, fazekasok, kosárfonók. Még a temetőkertek is különböznek, messzi földről zarándokolnak ide turisták és szakemberek megcsodálni az apácai vagy az erdőfülei kopjafákat.
A bányászat évszázados hagyomány volt Erdővidéken, barna szenet, vasércet hoztak felszínre kezdetben kézi erővel, az újkorban gépekkel, s mint bárhol, kettős az ipar következménye. Megélhetést biztosít a lakosságnak, és súlyos szennyeződést, természetrombolást hagy maga után. Nevet is adtak már ennek az újkori ártalomnak: tájseb. Milyen szomorú szó!
Az ipar haldoklása, megszűnése súlyos egzisztenciális gondok elé állította Erdővidék népét.
S az még nagyobb gond, hogy Hidvég, Bölön környékén és Száldoboson a román nyelvet beszélő romák gyors szaporodása miatt újabb demográfiai háború szakadhat a medencében élő székelység nyakába.
De van egy terület, egy szféra, ahol épségben megmaradt a múlt, s ez a panteizmus, a fű, fa, virág, hegyhát, patakkanyarulat, hegycsúcs, madárhangoktól, szarvasbőgéstől visszhangzó erdők, mezők szeretete. Egyének, családok, csoportok, iskolák járják a vidéket, s világjáró kalandok helyett a kis haza felfedezésére indulnak. Boldogan és büszkén néznek szét valamelyik Látó-hegyről (Ilyen több is van!), ereszkednek le onnan a patakok völgyébe, selyemrétekre, fortyogó mocsarak szélére, s boldogan botanizálnak, matuzsálemfákat, természeti műemlékeket ápolnak alázatos tisztelettel, növény- és állatritkaságokat csodálnak meg, s nevet adnak minden borvízforrásnak, erdei kaszálónak, legelőnek, kőszálnak, vízmosta hegyszorosnak.
Gyors vizű patakok futnak le a hegyekről, szarvasok csodálják pompás agancsukat a kristálytiszta víz tükrében, s ha révületbe esik a vándor, látni véli a képet, hallani véli a dallamot: „Mint a szép híves patakra…” Zsoltáros földön járunk.
A világ belterjes felfedezése legalább akkora öröm forrása, mint a piramisok, a kanyonok, vízesések, gejzírek, felhőkarcolók vagy a csak számokkal megnevezett utcák labirintusának csodálata.
A vidékbe szerelmes rajongó vádolható elfogultsággal, de a nagyvilág nem. Kell lennie valamilyen titoknak, rejtélyes erőnek, amely nem magyarázható lokálpatriotizmussal, mert az angol királyi ház tagja, Charles trónörökös házat vásárolt a földrajzilag Erdővidékhez tartozó Zalánpatakon. Látogatásakor a sokmilliós Londont váltja fel a nem éppen 200 lakost számláló székely falucskával.
Mi lehet ennek a titka? Az ókori, keleti bölcs válaszolt egykoron erre a kérdésre:
„Ülj le egy fűszál elé, nézzed azt húsz évig, s megismered a világot.” (Konfucius)

Vége