Úgyhogy Gódra Mihály, Tódorán pap kebli embere, aki az első világháború magyar hadirokkantjaként az „átállása” jutalmául megkapta nálunk a „román irodán” a kisbíróságot a „közhírré tétetik”-dobbal együtt, mindhiába harciaskodott a falábával topogtatva Tódorán mellett, hogy „Nici-o brazdă!” – egyetlen barázda – sem lesz Magyarországnak visszaadva Erdélyből, mert azzal csak a „magyar érzésűeket” tüzelte még magasabb fokra, s végül is nevetségesen „eltörpült” Gódra előttünk az olasz külügyminiszter mellett, aki a döntés után a maga félolasz magyarságával még azt is hozzátoldotta, hogy „Éljen Nadzs-Madzsarország!”
Nálunk a csűr mögött a kert Bottelke rétjével volt határos, onnan a hegyek két vonulata között a Homoródunk tovanyúló völgyére úgy esett a jó kilátás, hogy Karácsonyfalva, Oklánd és Homoródújfalu térsége fölött éppen az egycsúcsos honvédsapkához hasonló Őrhegy völgyzáró vonaláig terjedt a közeli láthatár, és az egyben Magyarország új erdélyi határvonalának zónája volt, mert közel a hegy lábához még csak Székelyzsombor „esett” magyarországi területre, s azon túl, amiből már semmit nem láttunk a kertből, Kőhalom szász vidéke továbbra is Románia határában maradt. Az őrhegyi völgyszoros ékjén át időnként a jó tiszta levegő egészen a Fogarasi-havasok fűrészesen „fogazott” vonaláig tágította a messzelátást, ahol csodálkozva nézhettünk akár májusban vagy szeptemberben is hófehérséget, de azzal együtt mindig Nagy-Magyarország „ősi határát” néztük a nagy látóhatárt záró havasban, most pedig az új, a „bécsi” határon túl olyan „távlattal” tekintgettünk arrafelé, hogy a „legközelebb”, Dél-Erdély „visszaszerzésével”  ott lesz újból a régi helyén Magyarország határa az ideiglenes Őrhegy-vonal helyett... Maga a falu szántó- és kaszálóhatára a nagy világváltozás szeptember eleji napjaiban majdnem egészen „elhanyagolt terület” lett. A legfontosabb vagy halaszthatatlan mezei dolog nem maradt el, de a falu jórésze a falu között élte megbolydult életét, abban a hosszú – vagy tíz napnyi – „honvédség-váró” időszakban, ami alatt a román állam „költözhetett” tova tőlünk Zsomboron túlra, többek közt a szentkeresztbányai vasüzem felszerelését is elszállítva katonai járművekkel. A mi sarjúcsinálásunk is egyelőre csak „várta sorát” Vargyasban, miután Hosszúmezőről egy szekér szénával hazapakolódtunk, mert most a „magyar bevonulás” nagy napjának szinte gyötrelmes várása tartotta izgalomban a népet, különösen attól kezdve, hogy a honvédség távoli – trianoni határt átlépő – indulásának órájában nálunk is „diadalmasan” kondult a harang a szép nagy unitárius templomunk tornyában, a falu kellős közepén, s a katolikusok kis templomában is felszegben. Közben a román uralom alatti két évtizedben sokfelé – elsősorban Brassóba – szétszéledt, „megélhetést kereső”, tekintélyes számú almási ember és család tódult haza boldogan a szülői fészekre, s a velük ellentétes irányba távozó román katonák a vasüzem felszerelésének zakatolása mellett a mi „búcsúintegetésünkre” azzal feleltek, hogy „Ne vom întoarce!” „Vissza fogunk térni!”, amire olyan egyértelműen intettük a „választ”, mintha a szerencsétlen Gódra idétlenkedett volna a falábával a „barázdájában”. Az átmeneti idő napjai szeptember elején – körülbelül éppen a születésnapomig, 11-éig – úgy folytak egybe zsúfolt élményvilágukkal bennem, mintha egyetlen „álló napon” történt volna minden: az eseményeknek nem volt „külön napjuk”, jóformán napi sorrendjük sem, de úgy egyben ez egész olyan volt, hogy „elszabadult bennünk a magyar mivoltunk”, s miközben egyik napról a másikra állt az iroda és a templom közötti téren az elindult honvédséget „váró” díszkapu, mi, a falu, valósággal piros-fehér-zöldbe „öltöztünk”, mindegyre vonultunk fel-alá s keresztül-kasul az utcákon zászlókat lengetve, muzsikaszóval, mind újabb és újabb „menetelő” dalokat énekelve Horthy Miklós nevével, mintha már nyelvünkön vonult volna Szatmárnémeti és Nagyvárad messzi vidékéről erre, a Hargita tájára a „honvédségünk”. S különösen esténként „meglátogattuk” azoknak a falubelieknek a házait, akik „románnak átállva” valami módon sérelmet okoztak a népes magyar faluközösségnek, „szégyent hoztak Almásra”, amivel most „kiérdemeltek” egy-egy „éjjelizenét”, az ablakaik előtt zászlólengetésekkel, „bécsi döntéses” dalokkal s házcserepeket, ablaküvegeket csörömpöltető kőzáporokkal. Testi tettlegességre nem került sor sehol, de a két évtizedes megkeseredés osztogatta „leckéztetéseit”, akár olyan kedélyesebb „táncoltatással”, hogy a Barrák utcájában a szekerecske szénájával hazafelé tartó vén Juhont leparancsolták a szekérről, s két bivalya mellett „táncra hangolták” a bocskoros lábát egy éppen „időszerű” ének dallamával. Volt olyan „éjjeli zenélés” is Falumezején, hogy a Kálmán János háza elé vonuló tömegként a Horthy Miklós nevével már többször eldalolt énekeket „helyben átköltöttük” Kálmán János nevére, s ha eredetiben úgy szólt az ének két szakasza, hogy „Horthy Miklós udvarában van egy rezgő nyárfa, / Földre hajlik annak minden ága, / Golyószóró töredezi le az ágát. / Oláh király keresi az elveszett hazáját…”, akkor ez benn, a hajigált ház sötét ablaka mögött úgy jutott el „vértelenebb” almási formában a ház gazdájának a fülébe, hogy „Kálmán János udvarában van egy vén vackorfa, / Földre hajlik annak minden ága, / Cserépdarab töredezi le az ágát, / Kálmán János keresi az elvesztett hazáját. // Kálmán János, ha felül Lóri tehenére, / Úgy vágtat el Kisláz elejébe, / A két szeme duvadozik örömében, / Lóri lába habot ver a Homoród vizében…” Ez is egy olyan ritmusú dal volt, hogy a muzsikások gyorsíthatták bármelyik pillanatban csárdásra, ha a hangulat úgy kívánta, s azzal már fordult is a lábunk örömteli táncra… Sorbán Mihály, a „román bíró” ott lakott a közelünkben, Bosaszó-patak partján, szépséges göndör hajú leánykája, Irénke óvodástársunk volt, együtt is zsivajogtunk hazafelé az óvodából, amíg egyszer csak azt nem láttuk, hogy Irénke éppen olyan szép arccal, mint addig, egy kicsi koporsóban fekszik, ami annyira megrendítő dolog volt, hogy én most a nagy „magyar örömben” sem tudtam volna kővel hajítani a bíró házát, s tudtommal mások sem tették, holott pár házzal arrább a „Nagyfogú Csíki” cserepeit jól megcsattogtattuk, és alszegünk másik szélén a másik pataknak, Jáné-patakának a szűk mellékutcájában hasonlóképpen megköveztük a Vaszi Miklós sógorunk házcserepeit, mert ő a „románságért” pénztárosi állást kapott az irodán Tódoránéktól, jóllehet azon túl jó jámbor emberként nem ártott senkinek, de most kapta a köveket mégis, még az én kezemből is, habár a szívem mélyén sajnáltam Lidi nénémet, aki édesanyámnak szívbéli jó kisebb lánytestvére volt, és sajnáltam az unokatestvéreimet, szintén az osztálytárs Esztert s a kisebb Albertet meg a legkisebb Sanyit, aki nálunk a karospadon ülve mindig dobogtatva lóbálta a lábát, s a nyelvével semmiképp nem tudta a „csekolló”-t „kecskolló”-nak mondani, de egyelőre egyiket sem lehetett nála „helyesebbre” igazítani...
(folytatjuk)