Ugyanakkor sokféle stílusban, változatos eszközökkel és anyagokkal lehet vele alkotni. Kézdivásárhelyre papírra vitt akvarelljeit hozta el, de valójában egy kísérletező művészről van szó: néha fára fest és akvarellfesték mellett vörösbort, kávét, teát vagy céklát is használ. Azt mondja, még nem ért a lehetőségek végére, kísérletezget, néha el is téved, de ez a szép benne. Nagyon izgalmas műfaj az akvarell, mert a vízzel oldható festék képes önálló életet élni. Rutin kell hozzá, hogy az időnként elszabaduló festéket a művész saját javára tudja fordítani. Könnyed­ségében az egyik legnehezebb technikának is számít, mert ha valamit elront az alkotó, az úgy marad. Nem lehet lekaparni és utána ráfesteni, mint az olajfestéknél. Az akvarellfestéket úgy szokták jellemezni, hogy legfontosabb sajátosságai közé tartozik egy különleges áttetsző ragyogás: a fehér papír átragyog a festék alól, az egyik szín átsüt a rá festett másik szín alól; a vizes visszamosások és lazúros ráfestések így végeredményként különleges hatású új szín- és fénytartományokat hoznak létre. Az akvarell nemes anyaga, a speciális papír és a víz jelenti tehát a hatások alapját. Azt is mondják: az akvarell nem alkalmas a sokszoros átfestésre – elfáradnak a színek – és nem alkalmas a hosszadalmas festésre, vagyis az aprólékos képfejlesztésre sem. Ezért az akvarellképet, mielőtt a művész elkezdené a munkát, gondosan meg kell terveznie. Előre tudnia kell, hogy melyek lesznek a világosabb területek, hova kerülnek a fények. Gyorsan kell tehát vele dolgozni – így minden művi mesterkedés nélkül, magából az anyaghasználatból következik a frissesség, a könnyedség.
Urmai Ungurán László leginkább táj- és természeti képeket, illetve csendéletet fest, azon belül is főként virágokat. A Fessünk akvarellel virágokat című könyve megírásához fél évig csak virágokat festett. Elmondása szerint azért hálás téma, mert igen változatos: eleve egy színorgia az egész, emellett megközelíthető precízen vagy lazán is. Amit nem hozott el, de szintén kedvenc témája, és reméljük, az erdélyi közönség egyszer azt is láthatja – az a budapesti Wekerle telepről készített sorozata, amelyet lefesteni ottani lakosként kihagyhatatlannak gondol.
A múzeumban kiállított tavaszi virágaira áttűnő színek és fények, tünékeny, tovasuhanó árnyékok, finoman vibráló felületek, egymásból épülő és egymásba íródó, érzékenyen hangolt színárnyalatok jellemzőek. Hatásukban – mind egyesével, mind együttes összességükben – líraiak, hangulatukban tünékenyek és szelídek, ahol egy virág, egy forma, egy vonal nem feltétlen az, aminek látszik, hiszen bármikor átmosódhat egy másik foltba, és létrehozhat egy újabb formát. Ez természetesen tőlünk, a nézőktől függ. Találkozhatunk pipaccsal, tulipánnal, orchideával – ahol a színek, a foltok, a formák áttetszősége, egymásba játszása és elmosódása az akvarelltechnika sajátja, vagyis a technikában rejlő lehetőséget ragadja meg a művész.
Urmai Ungurán László hitvallása: „Munkáimat ne a pályám ügyes dokumentálása, sokkal inkább az érdek nélküli befogadó közönség minősítse. S bár évekig vallottam, művészetre csak egy főiskolán »gyorsérlelt«, kiválasztott ember alkalmas, lassan magam is elhiszem, hogy nincsenek bűvös, tanulható trükkök, nincsenek csodás módszerek, melyek jobban kifejezhetnék gondolataimat – van a papír és vagyok én…”
A kiállítás október 3-áig tekinthető meg a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban.

DOBOLYI ANNAMÁRIA