Erdőben a fa törzsén: szív belekarcolva a kéregbe, benne két keresztnév, úgyszintén bevésve. Műemlék templom oldalán: itt jártam, barbár módon odakaristolva valami éles tárggyal, és egy monogram, úgyszintén bevésve. Egyik rosszabb, mint a másik, az emlékállítás primitív, önkényes módozatai. Bárki látja, szörnyülködik. Kivéve, aki utánozza. És utóbbiak a számosabbak.
De most nem a rongálásról szólnék. Illetve arról, de bocsátható változatáról. Van az Úz völgyében egy hadikápolna. A munkácsi 11. gyalogezred építette az első világháborúban, 1917-ben. Fala piros téglákból, akárha a sok vérre, a két világégésben az úzbéli harcokban hősi halált halt számlálatlanok értelmetlenül kiontott vérére emlékeztetne. Ha közelebbről veszi szemügyre bárki a kápolnát, a téglák mindenikén valami karcot, rovást figyelhet meg. A szív, benne két név, az itt jártam, alatta monogram visszatérő motívum, de az építmény falában akad olyan is, melyen csak néhány betű található. Egy ilyent keres az a magányos középkorú férfi is, akinek az Úz-völgyi ünnepség után – mint egyébként oly sokan másoknak is – a kápolnához vezetett útja. Fél négyzetméternyi felületet böngész elmélyülten, néha feltolja szemüvegét, néha valamit mormol is. Maga elé, csak úgy, mint aki önmagával évődik. Olyasmit, hogy itt kell lennie, mert ennél magasabb nem lehettem. És aztán felkiált, oly örömmel, miként Arkhimédész tehette kétezer esztendőkkel ezelőtt, épp csak nem görögül, hanem magyarul ejtve a varázslatos szót: megtaláltam! És fordul máris a legközelebbi kápolnalátogatóhoz, ez az, újságolja lelkendezve, megvan, végre megtaláltam! 1972-ben jártam itt apámmal – mondja egy szuszra, és oly mindegy számára, hogy ki az az ismeretlen, akivel örömét megoszthatja –, akkor hozott el ide először, akkor én tizenkét éves gyermek voltam, apám itt nőtt fel az Úz völgyében, ő még dolgozott a fakitermelésen, azt mesélte, nagy gyár volt itt akkor, egész nap zúgott a gatter, a szekerek két irányba hordták a deszkát, be Moldvába s át Szentmártonba. Nagy élet volt akkor – folytatja –, nyaranta több százan éltek itt, a telepen, s apám később, amikor már messze elkerült innen, elhozott, hogy megmutassa, hol töltötte gyermekkorát, fiatalságát. Akkor jöttünk fel a kápolnához, apám megmutatta azt a téglát, amelyikbe belekarcolta az ő nevét, s akkor adta nekem a bicskáját, hogy én is belekarcolhassam egy téglába a nevemet. De én nem az enyémet véstem be, hanem az apám és az én nevem kezdőbetűit és az évszámot, olyan magasra, amennyire csak felértem. És most megtaláltam, itt van, ni, fordul vissza a falhoz, hogy mutassa, melyik az a tégla, melyen a VJ és a VL betűk meg az a bizonyos 1972-es évszám található, de a mesélés hevében szem elől tévesztette. Elhallgat hát, és ismét elmerül a fél négyzetméternyi falfelület böngészésében. Mire a következő látogató is megmássza a kápolnához vezető meredek lépcsősort, talán újra megtalálja. És majd újra elmesélheti valakinek élete töredékét. Éppoly hévvel, éppoly önfeledt emlékezéssel. És ha kitartóan keres, talán azt a téglát is megleli, melyre egykor édesapja gyermekként véste fel saját nevét.
Az a két tégla a legszebb az építmény külsején.