Mikó Imre önéletrajzi könyvének címe. Akkoriban valóban „csendes” volt. Ő a 27. szám alatt lakott. Nevezetes helye – a Majális utcától a szabók (Bethlen) bástyájáig – éppen a mi 13-as számú épületünkkel szemben nagy bejárati kapuval nyíló Házsongárdi temető, gyermekkori barangolásaink és ámulásaink titokzatos helye. Szemben az Egyetem utcával van a Biasini Szálloda, ahol 1847-ben Petőfi Sándor megszállt feleségével. Rövid ideig a Majális utcai házukból kitelepített keresztanyám, gróf Bethlen Györgyné (sz. br. Jósika Paula, 1889–1962) és férje (a két világháború között magyar politikus) is itt lakott.
Más neves lakói is voltak a szállodának, de most (a Petőfi-emléktáblán kívül) a Kolozsvár magyar népességét joggal bosszantó, történelmi ferdítéssel tele tábla hirdeti az 1848/49-es magyar forradalom „kegyetlenkedéseit” és negyvenezer román elpusztítását (a várost 1990 után uraló, magyarellenességéről hírhedt Funar polgármester „műve”). A Gábor Áron Diákotthonnal szemben a meredek Görögtemplom utca van. A keleti végén álló református kollégium érettségim helyszíne volt 1950-ben. Szemben egy román apácarendház és a Balassa utca nyílt, épp úgy lejtett alá, mint a Görögtemplom utca, és mind a kettő alkalmas volt téli örömünk, a szánkózás – nem épp veszélytelen – gyakorlására.
Az utca „csendességét” legnagyobb gyermeki örömünkre, mintegy „hitelt rontóan”, a temető előtti terecskén kirakodó gyertya- és koszorúárusok, mézeskalácsosok színes tömege verte fel minden halottak napja előtt.
Kényelmes, ablaki kilátóhelyünkről néztük a temetésmeneteket és a fúvós hangszerekkel elöl vonuló egyenruhás zenészeket. A szomorú, mindig azonos zene fájdalmas dallamát hallgattuk. Nagyanyám, aki kevéske nyugdíjával egy majdani, temetési költségeket biztosító szövetkezet tagja volt, ezeken a temetéseken sokszor részt vett, és hazajövet beszámolt az ott hallottakról, ami rendszeresen lidérces rémálmok átélését szabadította ránk. „Anyuka, ne riogassa már a gyerekeket” – fakadt ki olykor édesanyám. Nagyanyánkat szerettük, mert kívánságunkra mindig kivitt a temetőbe, de az onnan összegyűjtött csigákkal nem volt, mit kezdenie édesanyámnak. Öcsémmel kutattuk, hogy az ezüstös nyálcsík nyomán vajon honnan jöttek elő. Volt a villaszerűen elágazó felvezető temetői utak jobb oldali ágán egy kripta bronzfejjel. Bizonyára az itt nyugvó tulajdonosé. Ennek az volt az emlékezetes jellegzetessége, hogy tekintetével követte felfelé haladó lépteinket. Anélkül, hogy fejét megmozdította volna. Legalábbis mi ezt hittük még serdülő korunkban is.
Bérházunknak érdekes lakói voltak. A földszinten az első feljárati lépcsőtől a hátsó lépcsőig lakások sorakoztak. Szemben, a katolikus gimnázium tűzfala, illetve a nagy, boltíves kapu bejárata után a házmester (Radu bácsi) lakása, tovább az Alfa Szövetkezet boltja, majd fáskamrák... Volt egy Nelu nevű unokaöccse Radu (magyar időkben Ráduly) bácsinak, aki nálunk úgy négy-öt évvel volt idősebb, és az alig 7–8 éves Puskás fiúknak elképesztő történeteket talált ki, aminek következtében féltünk lemenni a dohos, nyirkos pincékbe, holott – mert gyümölcsöt, zöldséget ott raktároztunk – ezek felhozása a mi feladatunk volt. A pincékben valóban voltak patkányok, s ezek rágása bizonyíték volt, riadt szaladásuk pedig tény, amikor lemerészkedtünk bátorságot véve. A sötétség azóta is fóbiát teremtett a képzeletemben.
Puskás Attila
