A távozó Stelian Tănase politikai befolyásról beszélt: részletesen elmondta, hogy Gabriel Oprea tábornok hányszor és milyen módon – újságírókon, párttagokon, ismerősökön keresztül, telefonon, munkahelyen, még lakásán is – próbálta rábírni arra, hogy a számára kínos plágiumügyről ne beszéljenek az állami tévécsatornán. Oprea nem reagált e vádakra, a megkeresésekre sem válaszolt, de Victor Ponta kormányfő kiállt volt tanára és helyettese mellett, és kijelentette, hogy a tévéigazgató hazudik, mégpedig nem először.
És itt helyben is vagyunk. Egy olyan ember állítja ezt, akiről már hívei sem tudják, hogy mikor mond igazat, hiszen akkor is félrevezette őket, amikor nem volt tétje, hazudott pusztán megszokásból is, szemrebbenés nélkül, vidoran, a legkisebb szégyenérzetet sem mutatva, amikor újra meg újra rajtakapták. Nem is lenne érdemes figyelni rá, csakhogy még mindig övé a hatalom, és gyakorlásában, cselekedeteiben épp olyan gátlástalan, mint szavaiban: a kényelmetlenné vált igazgatónak – akit a volt szövetséges, ma ellenzéki liberális párt javaslatára neveztek ki – mennie kellett, az SZDP által irányított többség mukk nélkül megszavazta. A sajtószabadság nem fontos, vannak magasabb érdekek. Nem kell a választónak tudnia az adójából fizetett vezetők szennyeséről...
Az RTV élére hirtelen kinevezett utód, Irina Radu ugyan azt ígérte, hogy ő sem fog beavatkozni a műsorokba, de ezt majd meglátjuk; amúgy is rövid időre szól a megbízatása. A sűrű vezetőcsere nem tesz jót az évek során egyre jobban eladósodott és egyre gyérebb nézettségű tévétársaságnak, de ennél sokkal többet árt, hogy a legfontosabb hírközlő és műsorszóró csatorna máig nem nyerte vissza szavahihetőségét, és még mindig a hatalom hivatalos szócsövének számít, mint 1989 előtt. Szépen hangzik, hogy a parlament felügyelete alatt működik, csakhogy ez azt jelenti, az uralkodó pártok embere ülhet a vezérigazgatói székben, akitől nem a közérdek tiszteletben tartását várják el és nem az elfogulatlan tájékoztatást követelik meg, hanem épp ellenkezőleg: a valóság bizonyos kozmetikázását, az egyéni és pártpolitikai ambíciók nyaklótlan kiszolgálását. Jól mutatja a törvényhozók véleményét a közszolgálatról az is, hogy a kereskedelmi csatornákhoz hasonló műsorokat és reklámbevételeket kérik számon, nem a tartásos és hiteles tartalmakat.
Természetesen fontosak az anyagiak, bizonyára lehet költségeket lefaragni és észszerűbben felhasználni a tévénél is, de valódi minőségi változást azt hozna, ha az alkotmányban garantált sajtószabadság nem írott malaszt, hanem napi valóság lenne.