Már kezdett „szokássá válni” örömteli „tüntetéseink” végén, hogy késő esténként a díszkapu köré gyűlve órák hosszat csak énekeltünk, hovatovább mind több dalt tanulva. Kivált a leányok-asszonyok vették magukra ünnepi módon a székely viseletet, Siménné, a papnénk a pompázatos torockói ruhájába öltözött mint torockói, akinek a fél szeme sírt, mert Torockó „nem tért vissza”, ám lehet, épp azért szinte vezérlő hangon énekelte csengő hangján a dalokat, legtöbbször éppen azt, hogy „Édesanyám, édesanyám, csak az a kérésem: / Székely ruhát, székely ruhát csináltasson nékem”, aminek a legboldogabb „felhangja” az volt, hogy „Ezt vártuk, vártuk, vártuk, / Ezt vártuk, vártuk, vártuk, / Eljött valahára!” S hogy a honvédek még mindig nem jöttek, a várakozás ­ajzódott napról napra, az énekek szaporodtak a szájunkon tüntetésről tüntetésre, s szinte „rendje lett” már annak is, hogy fenn felszegben, Aszalóhídja ­térségében kezdődött a „felvonuló” gyülekezés, amely felső végéről a honvédek érkezését is vártuk, s vagy két ízben is éppen az én „fő keresztapám”, László András bontva ki a huszonkét éven át dugva tartott nagy címeres-angyalos, „régi magyar világból való” lobogót, a zenészek muzsikaszava mellett indultunk alá a falu hosszán, belezengetve az esti sötétbe: „Elhangzott a szó, / Zeng az induló, / Győztesek megint / Régi zászlóink, / Már semerre sincs / Átkozott bilincs / Énekeljetek / Völgyek és hegyek: / Édes Erdély, itt vagyunk, / Érted élünk és halunk. / Győz a szittya fergeteg, / A rohanó sereg! / Nézd a gúnyhatárt / Széttiporva már, / Várnak újra mind / Ősi bérceink, / Lépteink nyomán / Fenn a Hargitán / S völgyeinkben lenn / Tornyok hangja zeng: / Édes Erdély, itt vagyunk...” Annál jobban nem lehetett átérezni a szavak diadalmas örömét, mint itt, a Hargita lábánál, nem is volt hiány „régi zászlóban”, hegyek-völgyek éneklésében, a „gúnyhatár” szóért külön lelkesedtünk, s ha „fő keresztapám” a menet élén kicsit italmámorosan is már nem bírt az örömével, és a zászlórúddal ütemezve arra a szóra szárnyaltatta a hangját, hogy „Szittyom-szittyom fergeteg, a rohanó sereg”, abban sem láttunk semmi hibát, mert az csak kurjongatóbbá tette a tartóztathatatlanul áradó örömünket... A hatalmasan lengő régi piros-fehér-zöld lobogó a fő kelléke volt daloló vonulásainknak leglobogósabban „színezve” a fennhangunkat akárha azt kiabáltuk ütemesen, hogy „Horthy, Csáky, Teleki, / Minden oláh menjen ki!”, meg hogy „Piros-fehér-zöld: / Drága magyar föld! / Piros-sárga-kék: / Ez az árnyékszék!”, akár ha énekszóval „hirdettük”, hogy „A zászlója piros, fehér, zöld, / Erdélyország újra magyar föld / Megvédi Horthy Miklós katonája...” A „Ferenc Jóska” idejéből előbontott fő lobogó mellett azonban tele lett a falu a „legtarkább” színárnyalatú „nemzeti színnel”, mert egyelőre, míg a honvédség „nem jött”, egyenzászlók-szalagok-kokárdák szintén „távol” voltak, s így szinte házanként folyt a magyar háromszín-készítés lázas munkája: hol milyen árnyalatú piros-zöld anyagdarabok „tárolódtak” vagy „festődtek” a háznál, olyan lett a házra-kapura tűzött zászló, a mellre tűzött szalag, mint ahogy nálunk is sötétebb zöldet talált anyánk a varrógép fiókjában a mellszalagunkhoz és világosabb pirosat festett a kapuzászlócskánkba. A „visszacsatolás” az előzetes katonai „készülődés” ellenére békés változás volt, szuronyos-fegyveres hadi fellépésre, csatára a „nagyhatalmi döntés” folytán nem került sor, de mi az „elegy-belegy” zászlóink alatt már-már „csatázva” éltük napjainkat, s mintha „honvédzászlókat” lobogtattunk volna, olyan „harci készséggel” kiabáltuk, hogy „Fegyvert a székelyeknek!”, és énekeltük sorban a „harci dalokat”, mintha szinte csatasorban vonultunk volna be Erdélybe mi magunk: „Villog szuronyunk, ragyog a napfényben, / Nótánk újra zeng kincses szép Erdélyben / Minden székely leány / Kiáll az utcára, / Mikor Kolozsvárra érünk”, „vonultunk Kolozsváron”, az egyik dalunkkal még „békésen”, s a másikkal már „ugyanott” a legádázabb harci hangulatban fújtuk azt az „indulónkat”, hogy „Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, / Reszketnek már az oláhok Kolozsváron, / Úgy látszik, az ájer már nem tiszta, / Nem ízlik már nékiek a puliszka. / De hogyha mi a határon átvágunk, / Isten bizony olyan rendet csinálunk, / Hogy minden -eszkut, / Tatareszkut, Tituleszkut, Tolvajeszkut / Bocskorostól, puliszkástól kivágunk!” A puliszka egyébként a mi almási életünkben is fő eledel volt, vasár- és ünnepnapokon kívül ettük általában naponta kétszer, reggel és esete, s akadt is bölcsebb bácsi, aki a gyermeki harci buzgalmunkat mérsékelni próbálta azzal a kópés megjegyzésével, hogy a „puliszkát ne vágjátok ki, mert akkor mit eszünk”, mindamellett általában szívig ható érzéssel énekelte szülők s gyermekek nemzedéke egyaránt a csaknem érzésringatóan dallamos és harci indulóhoz képest lassú ütemű éneket, mint egy boldog-általános „magyar mozgósítást”: „Trombita szól riadóra, / Itt a nagy perc, itt az óra. / Fogjunk fegyvert magyarok, magyarok, / Jött a nagy hír a Tiszáról: Erdélyország oldaláról / Sötét felhő kavarog. / Fel a csákót, ki a kardot, / Ti, oláhok, mit akartok? / Tűrtük mi már eleget, eleget, / Életünk lesz vagy halálunk, / De mi most már talpra állunk / Leszámolni veletek! / Álljon talpra, aki ember! / Bizalommal szeretettel / Szólott hozzánk a Vezér, a Fővezér, / Fővezérünk szép szaváért, / Ezeréves szabadságért / Magyar ember harcra kész.” Ennek az áhítattal énekelt, „fennkölt” dalnak volt olykor „alacsonyabb” toldalékozása is, amikor egy-egy lármás asszony és gyermek a kiabálás szabadságától megmámorosodva, élvezettel rikkantgatott olyasmiket, hogy „Libamáj, rucamáj, / Nem lesz többet zecse máj!” (...)
Ennek a felfokozott hangulatnak Almáson rendkívüli feltüzelője a román pap, Todoran Gheorghe volt, külön azzal az ő új „oláh templomával”, amely a bécsi döntés pillanatában épp befejezés előtt állt a a Kerekpást hirtelen kanyaránál, a görög katolikus parókia telkén.
Pompázatos, cifra, egészen városias külsejű és nagyságú épület volt a „Tódorán-templom”, négy tornya kupolásan emelkedett a magasba – elöl, a főútnak álló frontján egy jó magas torony s mellette kétoldalt két kisebb, hátul az oltári rész felett egy kerekdedebb-kupolás –, az egész építmény kész volt „pirosban”, a tornyok kupolájának deszkaburkolata is megvolt, a főtornyon rajta a kereszt, s az út hosszán a Kerekpást kanyaráig készen állt az oszlopos-léces, lépcsőzetesen lejtő kőkerítés. Ez volt falunk harmadik temploma, amely úgy épült a maga „nagyromán” voltában, hogy azzal egészen „felborult” az azelőtti természetes-arányos „rendje” a három templomnak, ugyanis amíg Tódoránék le nem bontották az előző kistemplomukat, a Homród-völgyben hosszan elnyúló falunk úgy „feküdt” a három tornyával – sokszor szemlélgettük tagföldjeink más-más határából –, mintha egy „szárnyas lény” emelkedett volna „Isten felé”: a község kellős közepén „messze” magasra hegyesedett fehér falaival s keskeny bádogtetejével az unitáriusoké, amely az órájával mutatta is és ütötte is az időt a falunak, s tőle majdnem egyforma távolságra két majdnem egyformán kisebb méretben állt felszegben a római katolikusok és alszegben a görög katolikusok kistornyú temploma. A „szabályos arány” természetes módon hasonult a hívek lélekszámához, s a két kisebb katolikus még abban is „tartotta a szabályt”, hogy mindkettő keletnek állt az oltári felével, míg az unitárius völgyhosszanti irányban, észak-dél tájolással feküdt.
(folytatjuk)