Ünnepelhetjük a döntést azért is, mert végre mi, magyarok is győzelmet arathattunk az életünket oly sokszor megkeserítő prefektusok fölött: végre igazság tétetett azoknak is, akik nem egészen egy évvel ezelőtt mindennap kiálltak a kormánymegbízott ablaka alá himnuszt énekelni – idős nyugdíjasok, akik otthonuk kényelmes melege helyett a hidegben való álldogálásra vállalkoztak, munkából hazatérők, akik fáradtan és éhesen kanyarodtak az ellenséges hivatal felé, kisgyermekes szülők, akik a játszótérről szaladtak át egy barátságosabb jövőért harcolni. Azért is, mert a tegnapi határozatot most már az orra alá nyomhatjuk bárkinek, aki egy imádságot próbál betiltani. De főleg azért ünnepelhetjük az ítéletet, mert reményt ad. Jelzi, hogy mégsem kilátástalan a helyzetünk, és ha nem hagyjuk magunkat, nem tudnak eltiporni és földbe döngölni. Még ebben a balkáni erkölcsű államban is vannak demokratikus törvények, illetve alkalmazásukra hajlandó állami tisztségviselők, s ez már csak azért is örvendetes, mert eddig inkább a szabályok rosszindulatú kiforgatását tapasztaltuk, főleg a magyar közösséget érintő ügyekben.
Ritka siker ez, és jóleső, hogy nem valamelyik párté, hanem mindenkié, akinek fontos a vélemény szabadsága, a polgárok egyenlősége. Lehetünk más véleményen egy-egy történelmi eseményről, beszélhetünk más nyelvet, de a jog nem ezen különbségek ledorongolására szolgáló eszköz, akkor sem, ha sokan erre használják. Tömérdek lenyelt és erőszakkal belénk tukmált keserűségünk után ez az ítélet egy korty tiszta vizet jelent – de azért maradjunk a földön: hétköznapi gondjaink ugyanazok maradnak, és nem valószínű, hogy egy elveszített per végleg elveszi az ügyeletes sárkányok kedvét attól, hogy megpróbálják leperzselni a bőrünket: lehet, hogy csak feltüzeli őket. Erre mutató jelek vannak bőven, s noha most inkább saját gondjaikkal vannak elfoglalva a jobb- és baloldali politikacsinálók, lassan választási évbe érünk, amikor a teljesítmények hiányait és hibáit mindig megpróbálják a magyar kártyával eltakarni.
Nem tudjuk, mi lesz a következő per, amely anyanyelvünk és jelképeink ellen irányul, de azt biztosra vehetjük, hogy nem ez volt az utolsó. Most csak egy csatát nyertünk, végleg akkor nyerjük meg a háborút, ha az ilyen perek el sem kezdődnek, a prefektusok és segítőik pedig nem a feszültségek szításán, hanem azok elsimításán dolgoznak majd. Ezt csak úgy tudjuk elérni, ha a következő alkalommal is a sarkunkra állunk. A mi dolgunk az, hogy ne hátráljunk meg.