Egy szeptemberi közvélemény-kutatás szerint – több belpolitikai témakörben 1085 állampolgárt faggattak – a lakosság 7,1 százaléka vélekedik kedvezően az RMDSZ Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetéről, 11,2 százalékuk semleges álláspontú (sem jó, sem rossz véleményt nem mondtak), míg a megkérdezettek 9,5 százaléka nem válaszolt a kérdésre.
Tekintve, hogy – amennyiben reprezentatív és szakszerű a felmérés – a legutóbbi, 2011-es népszámláláson Románia lakosságának 6,5 százaléka vallotta magát magyarnak, a székelyföldi autonómia 7,1 százalékos támogatottsága jobbára akár a magyarok véleményét is tükrözheti, a bő félszázaléknyi többlet pedig a ráadás. Utóbbi statisztikai hibahatáron belül mozog, ám az mindenképp bizonyos: támogatottságból ennyi nagyon kevés. Igaz, a tény, hogy a jelenlegi viszonyok között a román nemzetiségűek több mint hetven százaléka elutasítja az önrendelkezést, úgy is értelmezhető, még jó, hogy „csak” hetven s nem nyolcvan vagy kilencven. A mostani mindenképpen jobb mutató ugyanis, mint a tizenöt vagy akár huszonöt évvel ezelőtti.
Ám a nagy kérdés igazából az, hogy mi alapján kellene román sorstársaink többségének – mondjuk felének – úgy vélekednie, hogy jónak és szükségesnek tartja a székelyföldi autonómiát? Nemzeti érzelmeik, indulataik vagy gondolkodásuk alapján várnánk ezt el tőlük? Hiszen egyértelmű, csupán erre az áhított megvilágosodásra alapozva aligha számíthatunk áttörésre, változásra e kérdésben. Valójában az erdélyi, székelyföldi magyar félnek – pontosabban: érdekvédelmi szövetségének, pártoknak, politikusoknak mindenekelőtt, de a sor folytatható, ám a felelősségi sorrend az előbbi – kellene hitelesen, következetesen tájékoztatnia a többségi román nemzetiségűeket, hogy Székelyföld autonómiája nem állam elleni merénylet, hanem olyan szükséges jogi és gazdasági keret, lehetőség valójában, mely emberhez méltóbb életet jelenthet magyarnak s románnak egyaránt. Ezt kellene negyedszázada harsogni, s akkor most nem csak hetvenszázalékos támogatottságon állnánk. De gyenge az erre vonatkozó romániai magyar kommunikáció, mi pedig csak várjuk, várjuk, hogy támogassanak bennünket. Eközben a Székelyföldön élő románok egy része konokul hirdeti az itt élő román nemzetiségűek elnyomottságát. Nincs igazuk, de üzenetük következetesen eljut a társadalom többségéhez.
Céltudatosabban, célirányosabban – nem hangzik jól, de említhetnénk dörzsöltséget is – kellene érdekeinket képviselni. Mert a román társadalom hetven százaléka önként és dalolva – miként szeretnénk –, aligha fogja felkarolni a székelyföldi autonómia ügyét. Szövetségesként kellene magunk mellé állítani még meggyőzhető felebarátainkat, ellenkező esetben újabb negyedszázad múltán is csak csodálkozunk a közvélemény-kutatási adatokon.