Kanadai utunkat folytatva vasárnap egy ottani iskolabusszal indulunk tovább Ottawába, az ország fővárosába. Két és fél órás buszozás után érkezünk az ottawai Magyar Házhoz. Óriási a meleg, a kanadaiak szerint emberemlékezet óta nem volt ilyen hőség, fojtogat, alig tudunk élni. (Csak most tanuljuk meg igazán szeretni Kovásznát körülölelő hegyeinket és a sok-sok fenyőfát.) Buszban, épületekben folyamatosan zúg a légkondicionáló, nekünk, székelyeknek ez sem túl jó, kiszárad a torkunk, és így is folyik rólunk a víz.
Lapohos Tibor a ház elnöke és Gábor Zsófi a fogadóstáb vezetője. Beosztanak családokhoz, szükség van Zsófi türelmére is, majd készülődünk a 3 órakor kezdődő szereplésre. Minden energiát összegyűjtünk, a színpadon még nagyobb a meleg és a pára, a teremben telt ház. Tetszik, amit énekelünk (pedig sok a hiba – szegénykéimet ki is osztom ezért rendesen másnap), sokat tapsolnak.
Szünettel együtt mintegy másfél órát tart a műsorunk. Majd kis emlékcsomagokat hagyunk magunk után – nagyon örvendenek a kis székely zászlónak, valami darázsfészekbe is belenyúltam a tudatlanságom miatt, hiszen amikor Zsófinak adtam át a jelképes ajándékot, a sulyok eredeti célja mellé a gazda „eligazítását” is beajánlottam – mire óriási kacagás tört ki a teremben, én meg csak pislogtam, mint a béka – ezúttal is elnézést, drága Zsófi.
Családokhoz kerültünk, nejem és én Szabó Béla bácsihoz és Margit nénihez, akik hat évvel előtte mentek ki Erdélyből Kanadába két gyerekük és unokáik után, hogy együtt legyen a család. Béla bátyám 85, Margit nénje 80 éves. Szilágyságiak, majd Hunyadra kerültek, nyugdíjazás után Nagyváradra, és onnan Kanadába. Egy szót sem tudnak angolul, de Béla bácsi eljár bevásárolni, yes és no szavakkal mindent elintéz, mindennap egy kicsit dolgozik garázsában, kádárkodik, kisebb-nagyobb csöbröket készít virágtartónak. Az ember nem is ember, ha valamit nem csinál – mondja. Igazán megható a kicsi, falásnyi kert. Kertészkednek, mindenből egy csipetnyi, és olyan igazi szeretettel mesélik, ennivalók ezek a szép öregek.
Ami már Montreálban is feltűnt, de itt még hangsúlyozottabban jelen van: ha a magyarok találkoznak, mindig megpuszilják egymást. Mi, székelyek, ugye, nem vagyunk ilyen „csókos” nemzetség, ezért is feltűnő. De ott érthető, és mi is természetesnek tartjuk.
Két városnéző nap következik. Bevisznek az ország parlamentje elé – mindennap díszőrségváltás van, angol módra. Innen egy múzeum-komplexumhoz kell eljutnunk gyalog, az Ottawa folyó hídján át. A város innenső fele Ontario tartomány, a hídon túl Quebec. Nos, mintegy három kilométernyi gyalogút, de a hőség akkora, hogy szakadunk meg, főleg a visszatérő úton. Szó szerint a gatyámból is csöpögött az izzadtság, de megérte, csuda érdekes dolgokat láttunk a három egymásba nyíló múzeumban.
Másnap a parlamentet néztük meg belül is, őrségváltás után. Igen fenséges, méltóságteljes épület, francia, angol történelmi személyiségek képei, szobrai, híres csatákra emlékező iratok, itt-ott némi őslakosságra is utaló jel. De a történelem egyik legnagyobb emberirtását – ti. az indiánok szinte teljes felszámolását – úri gesztussal mellőzik. A vezetőnk, Editke, meg is sértődöttforma, amikor rákérdeztem. Nem firtatom.
Este vendéglátóink újra a parlament előtti térre vittek a hatalmas érdeklődéssel várt történelmi film bemutatóját megnézni. Finoman fogalmazva – érdekes volt. Maga a parlament épülete jelentette a „mozivásznat”, a téma: Kanada állam születése és fejlődése napjainkig. Nos, összehasonlítva több mint ezeréves történelmünkkel, elég „szegényesnek” tűnt, igaz, elismerem, csodálatos szép háttérzenét hallottunk. Megnéztük, megdicsértük, ennyi.
CSEH BÉLA
(folytatjuk)
