Mégsem volt éppen annyira könyörtelen az Olt-folyosó időjárása, hogy pirossal zárt volna a mindennapit megtermelő gazdaember. Kalászosok dolgában sokszor jártak rosszabb esztendők is, s a korai esők megmentették a bölönieket attól, hogy ne maradjon diónyi nagyságú a „székely valuta”, vagyis a pityóka, bár itt a talajviszonyok és a terület kiterjedése sem engedi meg, hogy pénzt hozó fölösleget raktározzon pincéjében a termelő. S bár nem lehet sarjú-áldásról beszélni, besegített a termesztett takarmány, s egyfajta mentőöv jelenleg is a tejelőállat-tartás.
Az unitáriusok minden év szeptember utolsó vasárnapján úrvacsorával egybekötött istentiszteletet tartanak. Ebből az alkalomból hálájukat és köszönetüket fejezik ki Istennek a mindennapi kenyérért és az életért. Az utóbbi hetekben többször emlegetett bölöni unitárius vártemplom harangjai hívogatóra szóltak, hogy köszönetet mondhasson mindenki annak az áldásnak, amely sokszor volt szegényebb, aszályosabb és természeti erők pusztította, mint az idei esztendőben. Az őszi hálaadás vasárnapján tiszteletes Kozma Albert lelkész a Zsoltárok könyvéből választotta szószéki beszéde alapjául a bibliai textust: „Meglátogatod a földet és elárasztod; nagyon meggazdagítod azt. Istennek folyója tele van vizekkel; gabonát szerzesz nékik, mert úgy rendelted azt. Megitatod barázdáit, göröngyeit meglapítod; záporesővel meglágyítod azt, termését megáldod. Megkoronázod az esztendőt jóvoltoddal, és a te nyomdokaidon kövérség fakad.” „Áldom és magasztalom szent nevedet, hogy megáldottad mezeinket, a magyar rónákat, a sok ezer és millió barázdát, az érett kalászokat, termő gyümölcsfákat, a szőlőtőkéket ringató drága földet, melyen annyi évszázados harc és próbálkozás után is nyugodtan munkálkodhatunk mi, akik az ekeszarvát fogjuk, vagy életünket megkönnyítő gépeinket igazgatjuk, vagy a szellemi munka fáradalmait vállaljuk” – hangzott el sok-sok templomban vasárnap, az őszi hálaadás vasárnapjára szóló ima. A tavaly Székelyudvarhelyen megjelent unitárius imádságoskönyvből az árkosi gyökereihez ragaszkodó Léta Sándor budapesti unitárius lelkész szavait idézzük: „...Ezután se hagyd virág és gyümölcs nélkül a mezőt, kalász nélkül a határt, madár nélkül az erdőt, mosoly nélkül az arcot, békesség nélkül a lelket, szeretet nélkül a szívet, áldás nélkül a munkát, beteljesedés nélkül a legigazabb és legszebb emberi álmokat. Add, jó Atyánk, hogy igaz hittel hirdessük, a munka a miénk, de az áldást te osztod!”
Ünnepre hangoló
Hétköznapi dolgok, emberközeli témák felől érdeklődtünk, annál is inkább, mivel 1940 szeptemberére emlékeztek a helybeli idősek, azokra a napokra, amikor a Sárospatak, egyesek szerint a Nagyárok hídjánál és az Olt folyó vonalán országhatár született, német parancsra kettéosztották Erdélyországot, akképpen, hogy félmilliónyi nemzettársunk Dél-Erdélyben maradt.
Nemes munkát végez már több éve ebben a községben a lakosság és az emberek életminősége javításának érdekében az önkormányzattal együttműködő és pályázatot nyert megyei Vöröskereszt és a Pro Nobis Egyesület. A Közösség, ahol jól érzem magam program multietnikus is, hiszen a községben más nemzetiségűek is élnek – hangsúlyozta Kernászt Huba, az Pro Nobis ügyvezető igazgatója.
– A bölöni községvezetéssel sikeresen együttműködünk, s ennek eredménye mérhető is. Jelenleg éppen egy környezetvédő akció miatt vagyunk itt. Ipari mennyiségű hulladékot sikerült szigorúan szelektív módon összegyűjtetni, s a sepsiszentgyörgyi Tega Rt.-vel azt a megfelelő helyre szállíttatjuk. A napokban fejeztünk be egy ugyancsak bölöni közösségfejlesztési tervet, amellyel reméljük, sikerül anyagi alapokat lehívni olyan hasznos dolgokra, amelyek az itteni lakóközösség életét teszik szebbé-jobbá. Senki nem marad ki ezekből a szociális-közösségi akciókból, azt azonban megjegyzem, hogy az önkormányzattal való együttműködésünk révén egyfajta pozitív életkép jelent meg például a bölönpataki roma közösség viselkedési-magatartásbéli életvitelében, ami fontos. Tervezünk egy akciót, amely során konkrét segítséget nyújtunk a majdnem teljesen tehetetlen időseknek, betegeknek. Nem feledkezünk meg a felcseperedő gyerekközösségről sem, van már három olyan csoportunk, akik számára rendszeres életvezetési tréningeket tartunk, amilyent az iskolai oktatási rendszer nem tud biztosítani.
– A helybeli és szakképzett Kisgyörgy Ibolya önkéntes vöröskeresztes nővér, beteggondozó rendszeresen meglátogatja az arra rászoruló, magányos időseket, elannyira, hogy ha igénylik, akár egytálételes ebédet is ad-hoc elkészít – részletezte Sikó Imre polgármester.
– A kiöregedő faluközösség egy-egy tagjának segíteni kell a gyógyszerek feliratásában, kivételében, otthoni adagolásában, és sok más szolgáltatás, például sebek kötözése biztosításában – fejtette ki Kisgyörgy Ibolya.
Nem lehet felejteni
Nem is annyira Észak-Erdély felszabadítására, mint inkább az azt követő, véget nem érő, mélyreható változásokat okozó időkre, a már kibontakozó nagy világégésre emlékeznek a helybeli idősek most, szeptember végén. Nagy változás volt ez akkor mindenki életében. A Magyar Keleti Vasút – a német hadigépezet érdekeit szolgálva – Dél-Erdélyben maradt, s ahhoz, hogy a vármegyeközpontba érkezzen a bölöni ember, kerülővel, hegyet mászva, a Lügeten áthaladó erdei úton és a Görgő-nyakánál a Bölöni kövesen át kellett eljutnia Sepsiszentgyörgyre. A helyzet akkor vált kissé könnyebbé, amikor kegyetlen hadi manőverrel és kényszerrel megépült a Középajta mögötti vadasi műút. A magyar fővárosba csak akkor lehetett vonattal eljutni, miután megépült a Szeretfalva–Déda közötti vasúti összekötő és a Hargita-expressz befutott Sepsiszentgyörgyre, egy kocsija pedig a kökösi határállomásra.
Információink szerint a bevonuló magyar honvédség szeptember 12-én érte el a baróti keresztutat. Bizonyára el kellett még telnie néhány napnak, amíg a csapat egy szárnya – Köpecen, Miklósváron, Nagyajtán keresztül – megérkezett Bölönbe. A helyi idősek, Sikó Andrásné Bíró Borbála, Bíró Lajos és mások is ezt az időpontot szeptember 20-ára rögzítették. „Ekkorra már díszkaput állítottak a falu temető felőli bejáratánál, amit én is láttam, s amit a román katonák meggyújtottak – mondta Bíró Lajos –, de a fehérnépek a férfiak segítségével két nap alatt újraépítették. A határőrbódé a Sárospatak árkán innen volt, a Délremenőben, azon a területen, amely ma is a Berecz családé.” Miként azt a bölöni öregek, de megkeresésünkkor Bíró Mihály is említette, „itt, felfelé két Sárospatak volt, egyik itt, nálunk, a másik Hidvég mellett. A határkijelölők tévesen tették ide a határt. Annak igazából, amint azt a régi hidvégiek is hangoztatták, a hidvégi Sárpataknál kellett volna lennie.”
– Ez már történelem, s most csak gondolatban emlékezünk a 75 esztendővel ezelőtti eseményekre, de ha élünk, jövő ilyenkor emlékjelet is állítunk arra a helyre, ahol országhatárral szakították ketté Erdély földjét – nyilatkozta Sikó Imre polgármester.
