„Haggyad a frászba, hékás! Mit érdekel minket, ki megy Nímetországba? Csókolja meg mind a s...gemet”, válaszol neki felpaprikázottan a duci hölgy, mintha éppen most tudná meg, hogy elvették a szociális segélyét és az EU-s élelmiszercsomagját.
„Hagynám is őket a francba, de azír nem íppen így van. Mer’ az enyím is, a tied is Nímetországban van. És haza fogják kergetni az arabok, hogy megszerezzík ők az összes jó helyet. Az enyím egy míter meg egy kevís, nem bír maj’ ezekkel a kítméteres és egy mázsánál is súlyosabb arabokkal”, magyaráz neki enyhén cinkos hangon a vézna.
„Csókolják meg a s…gemet!”, erősködik pszichedelikusan a túlsúlyos, akinek úgy tűnik, van egy kis mániája, ami a mások és a saját hátsófele kapcsolatát illeti.
 „Csókolják! De inkább igyunk egy vodkát!”, békél meg a kórószerű hölgy, aki ezzel, legalábbis pillanatnyilag, véget vet a keleti háborús menekültekkel kapcsolatos európai politikáról szóló közvitának.
A másik „film” Európa tejben gazdag csöcséről szól
A menekültek európai válsága a román civil szervezetek képviselőinek szemszögéből nézve egyáltalán nem hasonlít a román migránsok jelentős része által átélt „filmhez”. És itt nem azokról a vendégmunkásokról beszélek, akik – persze megfelelő fizetségért – kemény munkára mentek ki külföldre, hanem a többiekről: akik nem képesek vagy nem akarják igazán odatenni magukat, mert inkább – mindenféle módon – lehúzzák a civilizált világot.
Akár tetszik, akár nem, el kell ismernünk, hogy Európa számára Románia a határokon átnyúló bűnözés fő forrása. Jelenleg nemzetként mi biztosítjuk a Nyugat-Európát ellepő tolvajok és koldusok zömét, akik mohón csüggnek a fejlett országok nagylelkű szociális szolgáltatásain. Nyilvánvaló, hogy a Keletről érkező menekültek többsége szintén e tejben gazdag csöcs után sóvárog.
Becsületesen, hamis egyenlősdis kirohanások nélkül el kell ismernünk, hogy az Európát néhány hónapja elárasztó hordák ideológiai/politikai/polgári szintje nagyjából valahol a béka feneke alatti.
Mi rejlik a háború elől menekülés ürügye mögött?
Néhány kivételtől (becslésem szerint a teljes létszám 8–10 százalékától) eltekintve, a menekültek nagy része (munkára pont jó „sihederek”) valójában nem a saját hazájukban zajló üldöztetések elől menekül (nos, kisapám, ha igazi hazafi vagy, akkor tegyél valamit, ne menekülj!), hanem jobb életre vágyik. Látszik ez nyugodt arcukból, jól táplált testükből és a belőlük sugárzó fenséges léhaságból.
Valójában a migráció egyik legrégibb formájának vagyunk a tanúi: a személyes komforton alapulónak. Ugyanez a mechanizmus változtatta a korai embereket vadászból földművessé, aztán a falusiakat városiakká, most pedig a szegény államok népességét készül szociális segélyezettek óriási tömegévé változtatni a civilizált világban.
De különben nem nagyon van mit csodálkozni azon, hogy a szíriaiak és az afgánok feladják a szegény, 100 eurót sem elérő (munkából szerzett!) átlagjövedelmet nyújtó életet, ha azt remélhetik, hogy egy civilizált világban néhány száz eurós szociális segélyből (tehát munka nélkül) is élhetnek.
Ha objektívek szeretnénk lenni, akkor még az Európa (fundamentalista) muzulmán megszállására vonatkozó esetleges tervtől sem kellene félnünk. Ezeket a fiúkat, akik egymást követő hullámokban érkeznek Kelet felől, túlságosan lefoglalja saját bendőjük és pénztárcájuk megtömése, hogy ebbe még egyéb, vallási jellegű „szeszély” is beleférhessen.
A téma igazából csak innen kezd érdekessé válni a románok számára, hiszen a menekültkvóták és a katonai-vallási jellegű félelmek a legkevésbé sem számítanak a fentebb felvázolt román „agorák” ezrei számára.
Vadászmezőkről
és királyi alakoskodásról
Akár elismerjük, akár nem, több mint kétmillió olyan kisebbségi etnikumú románunk van, akik azért hagyták itt a mioritikus tájakat, hogy kihasználják a nyugatiak irgalmasságát és naivitását. Nos, ők most fenyegetve érzik magukat, mert egyre kíméletlenebb konkurencia érkezik Ázsia felől. Ez kevesebb pénzt jelent, sőt, akár a „vadászmezők” elvesztését, vagyis az itthoni mélyszegénységbe való visszatérést is.
Nyilvánvaló, hogy a koldulni és lopni ment románokat körömpiszoknyit sem érdekli, hogy hány menekült hatol majd be (kvótával vagy anélkül) Romániába. A 416-osból (a szavatolt minimáljövedelemről szóló törvény – a szerk.) vagy a „kinti” rokonok által megtermelt valutából így-úgy megélő itthon maradt rokonokat sem érdekli ez. Nyilvánvaló, hogy a semmit könnyű szétosztani.
Ezzel szemben őket nagyon is fájóan érinti az ázsiaiak „nímetországi”, angliai vagy franciaországi inváziója, ahol az emigránsainknak tényleg van vesztenivalójuk. Az emigránsok válságával kapcsolatos viták többi részének tényleg nincs semmi köze Romániához.
Végső soron a vándorló ázsiaiak közül senki sem akar Mioriţa országában letelepedni, bármennyire szeretnénk is mi azt hinni, hogy Károly hercegnek van igaza, és tényleg páratlan országunk van. Eszünkbe kellene jutnia, hogy néhány évtizeddel ezelőtt nagyjából ugyanez történt az afrikai gyarmatok nyomorultjaival is, akikről művészeti áramlatokat neveztek el, és romantikus forgatókönyveket „horgoltak” az ember és természet együttéléséről.
Könnyen belátható, hogy az alakoskodás régi betegsége az európai királyságnak, és tényleg nagyon magasztos dolog a szegénység egyszerűségében gyönyörködni, amikor te elviselhetetlenül gazdag vagy.

(Adevărul/Főtér)