Kuti János
A nemzetféltők marosfői találkáján újólag kiderült, amit eddig is tudtunk, mindenki tudott ebben az országban, jelesül, hogy Románia e térségében élő románokat diszkriminálják, marginalizálják, és nincs jogegyenlőség. Hogyan lehet még mindig ilyesmit eltűrni, mikor a magyarok már több mint ezer éve ezt művelik Erdélyben. Sőt, királyaik már a második évezred első felében kiterjesztették hatalmukat Moldvára és Havasalföldre is, és csak vazallusként tartották számon azon tartományok vajdáit, királyait.
Kész csoda, hogy a román származásúnak tartott Hunyadi Jánost a magyar királyság hadvezérévé engedték avanzsálni és fia, Mátyás Magyarország királya lett. Náluk jobb magyart nem is találhattak volna, ezért voltak rákényszerülve erre a kompromisszumra. Ráadásul még most is, a Román Hírszerző Szolgálat 2014-es jelentéséből az derül ki, hogy Magyarország máig is folytatja alantas praktikáit és emiatt nőtt a „magyarveszély”.
Tiszta szerencse, hogy már csak két és fél megyében uralkodnak a székely-magyarok, választott vezetőikkel az élen, de remélhetőleg már nem sokáig. A nagy nemzetmentők tesznek erről.
Maga a hadügyminiszter, Mircea Duşa látogatott el a marosfői tanácskozásra, és bár nyíltan nem mondta, de ha kell, fegyverrel is megvédi az itt élő védtelen románokat.
A dús fantáziájú Duşa elpanaszolta, hogy ha a kisebbségiek képviselői megszereznek egy mandátumot vagy magas állami tisztséget, akkor galád módon ünnepélyesen felesküsznek az alkotmányra, s amit azután tesznek, rögtön ellentmondásba keveredik az alaptörvénnyel. Ráadásul uszítanak, hányják a szalmát a tűzre, mikor nálunk még a tarlóégetés is szigorúan tilos.
Dicséretes lenne, ha az első ilyenszerű kihágásnál rögtön menesztenék az aljas szándékú hamis eskütevőt. Helyette meg egy román nemzetiségűre kellene bízni azok képviseletét, akik az elcsapottat megválasztották, aki amúgy is sokkal jobban tudná, mi jár a magyaroknak. Nem volt jobb, mikor a magyar községek majd mindegyikébe román polgármestereket neveztek ki? Nem volt uszítás, mindenki meg volt elégedve és hallgatott.
A hadügyminiszter hangsúlyozta azt is, hogy egy kisebbségnek (no melyiknek?) tiszteletben kell tartania az ország törvényeit és az autonómiáról szóló vitának „nincs helye”. Punktum!
Közben a résztvevők viszont elárulták, hogy sajnos, de „de facto” az autonómia mégiscsak létezik a nemlétező Székelyföldön. Ezért kérték, hogy a román állam erősítse meg jelenlétét a prefektusi hivatal, a kormánynak alárendelt intézmények, a hadsereg és a rendfenntartó erők által úgy, ahogy az olasz állam is teszi a magyarok által nagy előszeretettel emlegetett autonóm Dél-Tirolban.
Utánpótlást most is lenne, és lehetne hozni – ha netán itt nem teremne elég – mindenféle beosztásba igazi román hazafiakat (pl. Moldvából vagy Olténiából), miként történt a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Még több prefektusra lenne szükség, hiszen a marosfői tanácskozáson elhangzott, hogy a prefektusok megtorolhatják a román állammal szembeni ellenséges akciókat. Lenne itt visszavernivaló, mert sok az olyan rémes és elfogadhatatlan cselekedet, mint például magyar feliratok egyre intenzívebb használata, idegen himnuszok éneklése, székely zászlók lobogtatása stb. A kormánynak alárendelt intézményekbe csakis román nemzetiségűeket szabadna alkalmazni. A hadseregben és a rendfenntartó szervek esetében, szerencsére, ez nagyjából már megvalósult.
De még az is megtörténhet, hogy lehetne olyan egyéneket találni a magyarok között, amilyen az utolsó első titkár, Rab elvtárs vagy az egykori polgármester, Molnár elvtárs, akik tudták, mi a becsület, és magyarul nemigen szólaltak meg, csupán ha szorult a kapca, például a forradalomkor.
Ilyen magyarok is jók lennének (a) románoknak.
