Petrás Ince, amint magát bemutatta: minoritarendű áldozár, hitküldér – boltozatos homlokú, hatvanegynéhány éves, már egészen ősz szakállú férfiú volt, csak konya, de szakálla mellett felperdülő bajszának tömöttebb felén akadtak barnás szálak.
A verandán ültünk le.
Célszerű volt (mély titoktartást kérve) nyomban előadni jövetelünk szándékát.
Ez Ugron szerepe volt, s mielőtt a mozdulatlan papi arcról bármily véleményt leolvashattunk volna, előbb magát mutatta be országos képviselőként, aztán Orbánt írói érdemei szerint is, majd engemet röviden. Balázs megjegyezte, hogy Rokonföldi munkássága révén, már az egykori Tudománytár köteteiből, s mostanság a Magyar Nyelvőrből ismerjük Klézse lelkipásztorának tevékenységét.
Ekkor jelent meg az első pír a sápadt-barna papi orcán.
Töltött, kinek-kinek gusztusa szerint. Ugron mustot kért.
Beszélgetésünk Petrás kérdésével kezdődött:
– Ismerik, jól ismerik kegyedek a csángóság múltját és jelenét?
Ugronnak kellett felelnie.
– Úgy tudjuk, hogy a közelmúlt századok során keletre szivárgott székelyek utódai ők.
– S hogy mindmáig jó magyarok – utalt a jelenre is Orbán.
A páter rajtam tartotta szemét, de én hallgattam.
– Mindkét hiedelmök csak részben igaz – mondta csaknem sóhajtva. – Lehetséges, hogy még a honfoglalás évtizedeiben itt maradt, leszakadt magyar törzs-töredékek adják a csángóság legősibb rétegét. Bizonyos adatunk csak 1225-ből van, amikor Második Endre királyunk a Kárpátok keleti lejtőjének őrzésére telepített német lovagrendet hűtlen magatartása miatt elűzte, s helyükbe magyar határőröket rendelt. Ezek, nem kell igazolnom, családostul érkeztek ide. A vidék akkoriban Kunországgal volt határos. Nem sokkal utóbb a pápa óhajára és beleegyezésével Béla herceg, későbbi IV. Béla királyunk megalapította a milkói püspökséget. A püspök és kísérete magyar volt. Amikor a tatároktól tartva 40 000 kun család Magyarországra kéredzkedett, csak a kun nép kisebb része maradt helyén, hogy püspökségével együtt átvészelje a mongol vihart. Mátyás idejében husziták érkeztek Szerémségből a Dunán le s a Prut folyón felhajózva Husz városát alapították, s még négy községet, közöttük a Nister, vagyis Dnyeszter-parti nevezetes Csöbörcsököt. Anjou királyaink, s még Mátyás alatt is ez a tartomány a magyar királyok uralma alá tartozott. Őrhely (Orhei), Kisjenő (Kisinov), Dnyeszterfehérvár magyar lakói visszavonulóban gyarapították a csángóság lélekszámát, vagy elenyésztek az akkor már egyre északabbra nyomuló görögkeleti vlach népességben.
Elcsodálkoztunk. Meg is kérdeztem:
– Honnan ismeri atyaságod ily jól a magyar történelem kronológiáját?
– Egerben volt szerencsém, nagy szerencsém végezhetni a teológiát – nem Jassiban – súgta meghatottan – ahol románul kellett volna.
Kérdeztük a pátert, s ő felelt. Ismét kérdeztük, s ő hosszan válaszolt. Így telt a nap poharazás s némi egyszerű étek elfogyasztása közben. Rövid nyugovóra tértünk szállásainkon, majd kora reggeltől folytattuk beszélgetésünket. Melyet csak azért nem mondok tanácskozásnak, mert fölötte egyoldalú volt, lévén, hogy Petrás magyarázott, s mi, egyre bölcsebben, hallgattuk.
Ki-ki érlelődve saját gondolataiban, egyre ritkábban kerestük egymás tekintetét.
– Úgy tartom – emelte felénk áldó kezét vendéglátónk –, nem egészen fölösleges annak megmutatása, hogy a magyar nyelv itt s errefelé hajdan jóval nagyobb terjedelmű volt, mint most. Sokféle fenyítékek használtatnak, melyek itt a magyar nyelvet elfeledtetni igyekeztek, csudálhatni, hogy még ennyi hibákkal is imitt-amott beszélik. Ez pedig itt nehezen fog orvosoltatni, valameddig a dolog más színt nem ölt magára, mit csak a magyar nemzet bölcs közbenjárásátul várhatni leginkább, igen sok függ a ferences misszionáriusok nyelvnemtudásától a magyar nyelv hanyatlására nézve. A műveltségbeni minden haladás a papoktól várható, minthogy kormányunknak, a moldvai fejedelemségnek népünk nevelésére intézetei nem léteznek, s nem is lehet könnyen kiszámítani, mikor fognak keletkezhetni. S még azután is kétséges, hogy csángó falvainkban a felállítandó tanintézetekben vajon nem a „római” nyelvet fogják-e tanítani a magyar helyett.
– Ha ez bekövetkeznék – jött indulatba Ugron –, mi szorgalmazni fogjuk, hogy az erdélyi s bánáti oláh iskolákban a magyar nyelv legyen úrrá! Attól aztán itt visszafordítják színére, amit fonákul rendeztek.
– Isten őrözzön ettől! – kiáltott a páter –, ily hírre itten még a levegőt is megvonnák tőlünk s nyelvünktől, mely így is alig lélegzik.
  Orbán Balázs, hogy lehűtse, oltsa a kétféle vélemény parazsát, a csángók magyar szóejtése iránt érdeklődött.
– Nyelvünkről elmondhatjuk – csihadt házigazdánk –, amennyi ház, annyi szokás. Ez ismeretes magyar példabeszéd szavait tűzzük ki a moldvai csángómagyarok nyelvére nézve, kik amennyi falvakban laknak, majd annyiképp ejtik ősi nyelvüket, mit mégis mindenütt egy igen szépen és könnyen megkülönböztető szelíd s mingyárt figyelmet gerjesztő szóhajtás ugyanazon egynek jellemez, s ez az, mit csángómagyar nyelvejtésnek méltán mondhatni, ha még azt egészen el nem felejtették, mi már némely helyeken a szó teljes értelmében megtörtént. Nyelvünk csángós tulajdonsága néhol tisztább, másutt darabosabb, néhol szelídebb, másutt keményebb, imitt-amott fület is sért, főképp evéreinkkel először beszélgetőét. Több helyeken pedig oláh és szláv szavakkal már annyira vegyes e nyelv, hogy tökéletesen kivenni a csángóson beszéllő szándékát általlyában filológiai jártasságot feltételez.
– A magyar nyelv ápolása eszerint a lelkipásztorokra hárul? – kérdém.
– S a kántorokra. Moldvában minden népnevelés atyák és kántorok munkateljes értelme és élete körében fordul meg. A pap és kántor száj szerinti tanítása minden népnevelésünk alapja. Egyházi és világi kormányunk törekednek minket eloláhosítani. Jászvásárhelyen a katholikus missió székházában világi tanító pénzen fizettetik, hogy az újonnan érkező olaszhoni hitköveteket oláh nyelvre tanítsa. Ilyesmi a magyar nyelv érdekében nincs.
Nemrég jött három misszionárius Rómából, Jassiban nekidőltek a román tanulásának, minél előbb csángó parókiákra menendők. A kántorokat oláh szenténekre képezik ugyanott. A Jertek, keresztény lelkek, a Mennyország Királynéja, a Keresztények, sírjatok helyett a Venic Krisztini buni-t s a Maria majka mili-t tanítják énekelve a jámbor híveknek, s olykor bábeli hangzavar uralkodik a szentegyházakban, amikor egyik része magyarul, a másik oláhul énekel.
– Kap-e magyar könyveket főtisztelendőséged, hogy Klézsén erősebben védje a csángók bizalmát önmagukban? – kérdezte Ugron.
Petrás megint elpirult, mert panaszait már nyugodt fájdalommal számolta elő:
– A főtisztelendő cím engem nem illet, ki alázatosan Szerafin Szent Ferenc árvánk fia lévén, ami a legkisebb nagyravágyást is igényel, nem fogadhatok el, megelégedve a legtisztább alázatosság egyszerűségével. Ami pedig a könyveket illeti: küldenek nekem Magyarországról olykor, de szoros rendelés van, hogy Bukarestbe vitessenek egytül egyig az érkező könyvek, hogy a cenzúra határozzon vissza- vagy soha vissza nem adásukról. Most kegyedek ittlétének örvendek, lelkemből fájlalom, hogy oly nehezen hallhatok s olvashatok az anyahazáról valamit, hiszen a hírlapok is, melyek itt oly drágák, sokszor, ki tudja miért, úgy elkésnek, hogy három hónap alatt sem érkeznek meg, legtöbbször pedig el is maradnak. Amely könyvet s hírlapot mégis megkapok, azt Gándi Antal császári és királyi harmincados útján, bizalmas csempészúton. Ki jóbarátom nekem Ojtozban. A posta egyébként legbiztosabb Galícián s Bukovinán keresztül.
Aztán maga s faluja anyagi helyzetéről:
– Mi a kormánytól itt egy bániig sem számolhatunk, a nép pedig, a mi csángómagyarságunk az úri munka és robot által annyira el van szegényedve, hogy ritka család, melynek újig jusson sovány máléja. A kényelmesebb életről a népnek itt fogalma sincs, nem is lehet. Mi pedig csupán a nyomorult néptől kapunk egy kis silány fizetést. Azon felül a szentegyházhoz tartozó szőlőt és földet műveltetjük, és így szerezzük be a mindennapiakat. Isten kegyelméből és népünk segedelméből élünk. S anyagi szüksége e népnek megszámlálhatatlan.
Majd szokatlan keserűséggel beszélgetésünk egy szakaszának vége felé:
– Így vagyunk mindnyájan e nyomorult életpályán. Nekünk bizony semmi vigasztalás nincs e nyomorult föld színén. Mit mondhassak én, kinek egész élete sanyarú volt, és öregségemre semmi más bizodalmam nincs, mint a szegénység, mire esküve vagyok.
– Ön megfeledkezik mindazokról a jeles eredményekről, melyeket néhai Döbrentei Gábor akadémiai titoknok biztatására a Tudománytárban teljesített az ő 38 kérdéséről.
Orbán Balázs tudott legtöbbet Petrás érdemeiről a csángó népköltés tekintetében.
– Mindössze saját kezemvel összeírt dalokért kaptam én az elismerést, pedig itt csángó leányoké és asszonyoké a borostyán, kik fonóban, guzsalyasban, mezei munkában s még temetéseken gyászdalaikban őrzik az ősi éneket. Minden számos terhei között is misszionáriusi életemnek, édes vigasztalást érzek abban, ha bármi keveset is véreim szellemi haladására s nyelvhagyományaik megőrzésére, bármi csekély fáradozásaimmal eszközül szolgálhatok. Első püspököm, mikor visszatért küldetése induló helyére, Rómába, magával akart vinni. Itt maradtam szegényül, együtt népemmel. (... )
A kántorok s az olasz papok aljassága, hogy a nép szégyelli nyelvét, azt hívén, hogy az már imádkozásra sem alkalmas. Ezért sem a más falubeliekkel s még inkább a külhonból érkezőkkel, magyar ajkúakkal szégyell s fél, retteg még szót váltani is.
– Igen, mi is találkoztunk olyanokkal, kiknek magyar beszédünk hallatán orcáján s szemén felfénylett az értés öröme, s mégis menekülésszerűen elfordultak tőlünk. Gondoltuk, asszonyfélénél talán a szemérem tiltja, hogy válaszoljanak.
A páter helybenhagyólag bólintott, s folytatta a magáét:
– Hogyan lehetne megállítani az el­oláhosodást? Egyetlen s célszerű gondoskodás egyedül a nemes magyar nemzet egysége által lesz várható, másunnan még ilyen csekély javításra sem számíthatunk.
A szüretelő asszonyok egynémely maradékai házigazdánk halk súgásai nyomán könnyű vacsorát tálaltak: túrós puliszkát tettek elénk, fordítottak ki egy takaros fazékból. Maga Petrás egy tiszta cérnaszállal négy cikkelyre metélte a rezgésre sűrített réteges kukoricaétket. Megehülvén jóízűen bekebeleztük adagunkat, s záróétkül még egy-egy fürt szőlőt is.
A parókia népe koránfekvő és koránkelő lévén, szorgalmasan gondoskodtak lenyugtatásunkról. Ugront magánál tartotta a páter, Orbánnak s nekem a híveknél készítettek szállást.