2011-ben jelent meg utoljára a nagy nyilvánosság előtt, amikor a Parlamentben átvette a Kossuth-nagydíjat, egyikét számtalan elismeréseinek. Tehetséggel bőven meg volt áldva. Kitűnő szellemi és fizikai adottságairól legendákat meséltek. Ezt a kőszegi katonaiskola szigorú nevelésének tudta be. Háta soha nem görnyedt meg. Sem képletesen, sem valójában. Tartása – a szó erkölcsi és fizikai értelmében – méltóságot és hatalmas lelkierőt, testi acélosságot sugárzott. Nem katona lett (bár nyugalmazott dandártábornokként hunyt el), hanem bölcsész, irodalom- és filmtörténész, dramaturg, író, a művészeti élet katalizátora és szervezője, de mindenekelőtt tanár. Sőt, Tanár Úr, a magyar nemzet Tanára, ahogyan azok is nevezték őt, akik soha sem hallhatták egy óráját sem. Az oktatás a vérében volt. Ott oktatott, ahol tudott. Nemzetet ébresztő új kérdéseket vetett fel folyamatosan, mindig új utakat látott és láttatott. Ahová került, ott akart szolgálni, legjobb meggyőződése és hite szerint. Ha kellett, fejet hajtott – de hátat, gerincet soha – politikai vezetőknek, hogy majd megtehesse azt, amit kell az adott helyzetben. Mindig elment a falig, de mindig tudta is, hogy mi az, amit a rendszer még éppen elvisel. Mit nézhetnénk ma régi magyar filmként, ha nincs az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, A kőszívű ember fiai vagy az Egri csillagok? Kitűnően ismerte a kortárs filmművészetet, azonnal ráérzett a remekművekre és szerette a közönséget. Éberen figyelt a fiatalokra: segítségével került vászonra az Illés zenekar is.
Az „utólag bölcsek és patyolattiszták” mindenben kritizálták a „módszerváltás” után: állítólagos engedményeit a hatalomnak mind megbocsáthatatlan hibának tartották. A károgók persze elfelejtették azt a – Magyarország működőképessége érdekében sokszor lehetetlen szabályok, tilalmak tarkította – korszakot, amely cerberusként övezte és őrizte a rendszert. „A magyar népet szolgáltam, ahogyan lehetett” – mondta nekik csendesen, de határozottan. Mi meg tegyük hozzá: és ott szolgálta, ahol kellett! Tévéelnök, könyvalapítványi és kormánybiztossági vezető, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem újságíró szakának elindítója, rengeteg fontos ismeretterjesztő és magyar irodalomtörténeti munka szerzője. És ez csak a jéghegy csúcsa. Számtalan írás, köztük tizenegy nagy kötet, az életmű legjava. Mind olvasva ma is. Mohács után mondott rekviemet egy hadseregért, beszélt a magyar népnek – amely ezt hallgatta is – az elfelejtett évtizedről, az örök parázsról a hamu alatt és azokról, akik érted haltak, szent világszabadság. És kérte a diákokat, kutassák múltunkat a jelenben, és írjanak magyar éneket, majd képpé varázsolta az időt, hogy mi, magyarok láthassuk a daliás időket és édes Erdélyt is. Tüzes józansággal szólt ezerszáz évünkről a Kárpát-medencében, és kért, hogy lépjünk inkább előbbre, mi mind, hunok és magyarok. Majd megkérdezte: meddig várjunk? Aztán búcsúpillantást vetett az elérhetetlen, tündércsalfa célra, és megállapította, hogy elrepült a gyors idő. Jogosan kérdezhetjük tehát ezek után, hogy mi történt velünk? Magyarnak számkivetve, magyar zsoltárt énekelve gyógyítgassuk önfiunk vágta sebét, vagy tegyünk is valahára valamit? Valamit, ami végre épp az, amit tennünk kell, és épp akkor, amikor cselekedni kell, és épp úgy, ahogyan szükséges: együtt. Mindannyian.
„Nemeskürty István hazafi tudott maradni egy hazafiatlan korban. A mi végső búcsúnk még hátravan.” Igen, hátra. Megtéve azt, amiről épp imént volt szó: helytállva e XXI. századelő népáradatában, zűrzavarában.