Akkor is, ha az ország és/vagy a nemzet érdekeivel ellentétes volt. A jobboldali táborban, saját soraink között pedig voltak irredenta álmodozók, akik nem akarták vagy nem tudták figyelembe venni a realitásokat. Belekötöttek a szerződés szövegébe, mert szerintük azzal „örökre lemondtunk Kárpátaljáról”.
Ukrajna számára létfontosságú volt minden szomszédjával alapszerződést kötni, hiszen a Szovjetunió jogutódja Oroszország volt, az új államalakulat ezért légüres térben mozgott. Létét és határait akarta garantálni. Ez indokolt és mindenki által elfogadott álláspont volt. Számunkra nagyon fontos volt éket verni az újraszerveződő kisantant erők közé (Románia, Szlovákia, Szerbia), nehogy partnerre találjanak Kijevben. Elég feladat nekünk három potenciális ellenféllel szembenézni, Keleten (Ukrajna) és Nyugaton (Ausztria, Szlovénia, Horvátország) legyen biztonságos a hátországunk. Volt azonban még egy nagyon fontos körülmény. 1991. május 31-én Budapesten aláírták A Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén címet viselő megállapodást. Ez a dokumentum az akkori nemzetközi gyakorlatnak megfelelő jogokat és védelmet írt elő a két országban élő őshonos nemzeti kisebbségeknek. Csak a területi autonómiát nem irányozta elő, de a személyi elvű, kulturális autonómia gondolata benne volt. Ezt a dokumentumot az alapszerződés megerősítette.
Kárpátalján az 1991. december elsején megtartott népszavazáson a lakosság 78 százaléka a területi autonómiára voksolt, a beregszászi magyar autonóm körzet létrehozására a helyi lakosság 81,4 százaléka szavazott. S mindez hat nappal a magyar–ukrán alapszerződés aláírása előtt. Ennek fényében Antall József miniszterelnök és Leonyid Kravcsuk ukrán elnök 1993. április 30-ai találkozóján megegyezett a beregszászi magyar autonóm terület létrehozásáról. Nem véletlen, hogy csak ezután került sor a ratifikációra! Ennyit arról, hogy az akkori magyar kormány nem képviselte a nemzeti érdekeket. Az már más kérdés, hogy Ukrajna mindebből semmit sem tartott be. De 1991 és 1993 között mindent megígért, mindent aláírt, potenciális barátnak, szövetségesnek számított. Mindezt nemzetközi pozíciójuk megszilárdításáért tették, és azért nem tartották be, mert féltek a mintegy 12 milliós orosz ajkú kisebbségüktől. Ezért nevezem a magyar–ukrán alapszerződés körüli vitákat, botrányokat viharnak egy pohár vízben.
Szólni kell egy elterjedt tévhitről is. Azt állítják egyesek, hogy Kijev felajánlotta nekünk Kárpátalját, de Antall nem fogadta el! Nem tudom, ki találta ki ezt az ökörséget, de sajnos terjeszti egy volt kormánytag történész is. Kérdeztem tőle, honnan veszi ezt? Azt válaszolta, egy ukrajnai paptól hallotta! Megkértem, álljon le terjesztésével. Megígérte.
Az ominózus alapszerződést végül másfél éves késleltetéssel, 1993. május 11-én ratifikálta a Magyar Országgyűlés 223 igen, 39 nem és 17 tartózkodás mellett. 107-en nem szavaztak. A nemek és a tartózkodások kizárólag a kormánypárti koalícióból kerültek ki. Több kormánytag nem szavazott.
– Hogyan folytatódott a szomszédokkal való egyezkedés, ha úgy tetszik, az alapszerződés-program?
– Az Atlanti-óceán mindkét partján bábáskodni akartak a szovjet-orosz megszállás és a kommunista diktatúra alól felszabadult országok átalakulási folyamata, valamint az euroatlanti integrációhoz való közeledésük felett. A rendszerváltoztatások megkezdése után néhány évvel nyilvánvaló lett, hogy a közép-európai országok az Európai Unió és a NATO felé kívánnak közeledni, mielőbbi tagságra törekszenek. Az átalakulóban lévő térség azonban tele volt feszültségekkel, megoldatlan problémákkal, határvitákkal. Érthető, hogy a Nyugat ezeket a gondokat nem akarta integrálni. Mindenekelőtt a határkérdéseket kívánták rendezni. Kétoldalú államközi szerződések hálózatára gondoltak. Balladur francia miniszterelnök 1993 júniusában az Európa Tanács Koppenhágában megtartott ülésén mutatta be tervét, amely arra szolgált volna, hogy megerősítse a térség országainak stabilitását. A sok módosítás után Európai Stabilitási Egyezmény néven elfogadott dokumentum két pillérre épült: a határok véglegesítésére, kétoldalú kölcsönös elfogadására és a nemzeti kisebbségek problémáinak kielégítő megoldására. Nagy hibája volt az egyezménynek, hogy nem foglalkozott érdemben a kisebbségek problémáinak konkrét megoldásaival, hanem gyors, általános érvényű látszatmegoldásokat sürgetett. Ezért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Az 1994-es parlamenti választásokon győztes szociálliberális koalíció miniszterelnöke, Horn Gyula a kormányprogram ismertetése során azzal kezdte beszédét, hogy ő csak tízmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Ezzel nemcsak Antall Józseftől határolta el magát, hanem üzent az elszakított nemzetrészeknek is: ne számítsanak rá! Üzent Nyugatnak is: bízzatok bennem, nem lesz a Kárpát-medencében „magyarkérdés”. És ezzel a lendülettel, szervilis szorgalommal nekilátott a Balladur-terv Kárpát-medencei érvényesítésének. Északon is, délkeleten is elvbarátai ültek a hatalomban: Vladimir Meciar és Ion Iliescu. A különbség „csupán” annyi volt, hogy ők soviniszták voltak, Horn pedig internacionalista, mai értékrend szerint botcsinálta kozmopolita. De a kommunista múlt közös nevezőre hozta őket. „Természetesen” a szlovák és a román érdekek érvényesültek.
A magyar–szlovák alapszerződés magyar szempontból számos sebből vérzik, de én most csak egyet emelek ki. A sarkalatos pont a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása volt. Ezt az akkori nemzetközi egyezmények tükrében az Európa Tanács 1993/1201-es ajánlásának szerződésben rögzített elfogadása garantálta volna. Ez a dokumentum ma is progresszívnak számít. A preambulum 3. pontja kimondja, „hogy egy államon belüli nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jogainak az elismerése és e jogok nemzetközi védelme útján lehet csak tartósan véget vetni az etnikai összetűzéseknek, és ily módon hozzájárulni az igaz­ság, a demokrácia, a stabilitás és a béke biztosításához”. A 11. cikkely a következőket tartalmazza: „Azokban a körzetekben, ahol egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek jogukban áll, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam nemzeti törvénykezésével összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatási szervekkel vagy különleges státusszal rendelkezzenek.” Ami egyértelműen a személyi elvű, a kulturális és a területi autonómiát jelenti. Hosszas huzavona után a szlovák fél megengedte a szóban forgó ajánlás szerződésbe foglalását, és annak jogi kötelezettségként történő alkalmazását. (15. cikk, 4/b bekezdés.) De mint később kiderült, ez csapda volt. Az ünnepélyes aláírás előtt – amire Párizsban az Európai Stabilitási Egyezmény kihirdetése napján került sor – tíz perccel (!) Juraj Schenk szlovák külügyminiszter a „szerződéshez csatolt értelmező jegyzéket” adott át Kovács László magyar külügyminiszternek, melyben kijelentik, hogy az 1201-es ajánlás nem jelenti semmiféle autonómia megvalósításának még a lehetőségét sem! A diplomácia történetében példátlan eset. A Horn–Kovács kettős ezt is szó nélkül lenyelte. Amikor Horn hazajött Párizsból, azt mondta a Parlamentben napirend előtt: „Jó érzés volt tegnap Párizsban magyarnak lenni.” Válaszreakciómban én meg így szóltam: „Lehet, hogy jó volt tegnap Párizsban magyarnak lenni, de mától Szlovákiában rossz magyarnak lenni.”

S. KIRÁLY BÉLA

(folytatjuk)