Mint mindenki másban, bennünk is nagyon sok kérdés merült fel: Kik ezek az emberek? Miért hagyták el az otthonukat? Merre tartanak? Hogy vannak tiszta ruhában többhetes, hónapos hányatottság után? Miért fiatal és férfi a többségük? – indítottuk a beszélgetést a Mikóújfalusi Máltai Segélyszolgálat menekültügyi segítőcsoportja két tagjával.
Tischler Ferenc, a szervezet vezetője elmondta, szeptember elején ott voltak a budapesti Keleti-pályaudvaron, ott ismerte meg például az angoltanári egyetemet végzett szíriai fiú történetét. Elmondta nekik, miután Törökországban befejezte tanulmányait, otthon felépítették nagy nehezen a házukat, de lebombázták, újraépítették a család segítségével, másodszor is lebombázták, közben a srác megkapta a behívót, hogy menjen katonának. Az eddig elvitt barátai közül senki nem tért vissza, senkiről nem lehetett tudni, hogy meghalt-e, él-e. Ezt ő nem tudta felvállalni, és három éve szüleivel együtt elindult. Elfogyott a pénzük, Törökországban meg kellett állniuk, napszámban dolgozott. Ott eltöltött több mint másfél évet, aztán elindult, több mint egy év telt el, amíg eljutott Budapestig. „Láttuk, hogy ezek az emberek megtörtek, ott az arcukon a szenvedés, hihető, amit mondanak. Egy része nem tudjuk, honnan jön, hová tart, egy másik része valóban menekül a háború elől, képes volt otthagyni mindenét, fogta néhány hetes, hónapos gyermekét és elindult.
Gyalogolnak több tíz kilométert hidegben, esőben, sárban viszik a lázas, köhögő kisgyermeket, mennek, mert úgy gondolják, hogy csodaország felé tartanak. A négy-öt éves gyermekeknek csodaországról mesélnek. De nem tudnak semmit Európáról, csak azt, hogy itt nincs háború, jobbak a megélhetőségi lehetőségek, jobban odafigyelnek az emberre, aki inkább érték, mint Szíriában. Majdnem mindenkinek van egy-két olyan ismerőse, aki évek óta itt él, itt dolgozik, azt látják, hogy  több lehetőségük van, és anyagilag is jobban állnak” – meséli Tischler
Ott a helyünk
Egy  későbbi külföldi út alkalmával a háromszéki máltaisok még több személyes tapasztalatot szereztek, úgy érezték, ott a helyük a segítők között. A Magyarországi Máltai Szeretetszolgálat engedélyével egy napra felváltották az ottani önkénteseket, és beálltak a segítő szolgálatba. Éppen  múlt pénteken, akkor, amikor éjféltől teljes volt a határzár a magyar–horvát határon, napközben pedig ezrével jöttek a bevándorlók.
– Láttuk, mindig az időjárásnak megfelelő ruházatban vannak a menekültek, mindenkinek csak egy nagyon kis csomagja van. Hogy újul ez meg folyamatosan, miért látjuk azt a tévében, mintha mindig és mindenki éppen akkor lépne ki az öltöztetőből?
Csatlós László: Szociális kérdésekben segítünk, máltaisként ez a dolgunk, viszont személyes véleményünk nekünk is van a történésekről, elsősorban a médiában látottak, hallottak alapján. De ott már másként mérlegeltem a dolgokat, mert folyamatosan  jöttek a nedves, hideg, ködös időben gyermekek, terhes nők, kerekes székben ülő idősek. Inkább az érdekelt, hogy mi is adhattunk egy szendvicset, meleg teát, vizet, csokoládét,  és nem az, hogy ki miért indult el, hová akar jutni. Láttuk, hogy a svájci szervezetnek volt egy  húsz méter hosszú sátra tele ruhával. Használt ruhák voltak, de jó állapotban, sok darab köztük olyan, amit mi itthon szívesen megvásárolnánk, de hozzá sem jutunk. Aki vizes nadrággal, kabáttal érkezett oda, kapott száraz ruhát, sok esetben márkás darabokat. Ha róla készült fotó vagy videofelvétel, és az felkerült az internetre vagy a televízió műsorába, akkor a néző azt gondolja erről, ilyen nekünk sincs sok esetben, és akkor miért is rászorulók ezek az emberek. És eszerint ítélkezik a többség. Pedig valójában sok kisgyermek érkezett mezítláb, és ott kapott cipőt, zoknit.
Természetesen van köztük tehetősebb ember is, akinek drága telefont láttunk a kezében, olyan is, akinek nem kellene menekülnie. Sokan különböző országokból csapódnak oda a tömeghez, kihasználják a lehetőséget, és jönnek. De többségében megrendült arcokat láttunk.
Roham a határig
Tischler Ferenc: Aki tavasszal elért Európáig, annak nem volt ilyen nehéz. A mostaniak napokig tizenöt-húsz kilométert gyalogolnak, átmennek a határon, elsétálnak a táborig, ott buszra teszik őket, és elviszik a másik határig. Hegyeshalomnál csak öt km-t kellett gyalogolniuk, de az bőven elég volt ahhoz, hogy megázzanak az esőben.
Ahogy a vonatról leszálltak, a kerékpárúton jöttek rendőri kísérettel. Ott volt a Vöröskereszt, kaptak vizet és szendvicset, arrébb az Ökumenikus Szeretetszolgálat gyümölcsöket osztogatott, mi adtuk a forró teát és a csokoládét. Amikor egyik szervezetnél elfogyott az adag, akkor kezdte osztani a másik. Amikor a kicsi gyermek a kezébe kapta a szendvicset, vizet és gyümölcsöt, a csokoládét a zsebébe kellett tenni. Menet közben esznek, elejtik, ezért sok a szemét. A szemeteskukák hamar megtelnek. Tizenöt-húsz százalékuk huszonéves fiatal, és ahogy a vonatról leszálltak, és a rendőrség megengedte, hogy elinduljon a tömeg, ők az elején elszaladtak, szinte rá sem néztek az önkéntesekre, csak kapkodták el az ételt, vizet, és menet közben ettek, ittak, dobták el a papírt, a poharat, és mentek a vámhoz. Jöttek öt-tíz perc múlva az öregek, a mozgássérültek, a családosok. Ők teljesen másként viszonyultak. Megköszönték, amit kaptak, elismerték, hogy szükségük van segítségre. Magyarország ebben nagyon az élen járt. Az érdek egyértelműen az volt, hogy a menekültek minél hamarabb átmenjenek az országon, és minél kevesebb problémát okozzanak Magyarország lakosainak, de ezt nem úgy tették, hogy kilökték őket az országból, hanem emberségesen ellátták, segítették, hogy ahová mennek, ne megfázva, ne vizesen érkezzenek meg.
Csatlós László: Olyan is volt, hogy valaki segítséget kért tőlünk vagy a rendőröktől, és amikor megoldódott a problémája, odament és megölelte a rendőrt. Nemegyszer megsimogattak minket is. Ez feltöltött, hogy érdemes segíteni tovább.
Tévéből másként mutat
– Mi miért csak a rohanó, romboló fiatalokat látjuk a tévében?
Tischler Ferenc: Az álló kamerák az érkezést rögzítik. A rendőrségtől kaptuk az információt, hogy megérkezett a vonat, tudtuk, hogy körülbelül fél óra múlva itt lesznek a határon. Amikor a fiatalok érkeznek, száz-kétszáz ember között még tudnak mozogni a filmesek, készítenek közelképeket, de amikor később egyszerre megérkezik több mint kétezer ember, akkor már a kamerák kint vannak az úton, nem tudnak mozogni a tömegben az operatőrök, így csak azt látjuk, amit az első percekben az álló kamerák, illetve a rohanó fiatalok között filmeztek. Az már nem látszik, ami azután történik.
Ezeknek az embereknek nagy része már elindult néhány éve. Akik most jönnek, már rég elindultak, csak most felgyorsították a szállításukat. Odajöttek és megkérdezték, most mi lesz velük, biztonságos-e az, ahová mennek. Nem tudom, az előző országokban mennyire bíztak a rendőrökben, a segítőkben, de Magyarországon mintha nagyobb biztonságban érezték volna magukat.
Akinek száz-kétszáz eurója van, az nem megy lázas gyermekkel egy ilyen úton. Néhányan valóban taxival mentek tovább, de őket azok a szíriaiak, kelet-európaiak segítik, akik tíz-tizenöt éve itt dolgoznak, és ingyen szállítják tovább a bevándorlókat.
A gyermek a minden
Tischler Ferenc: A gyermekért mindent megtesznek. Nem igaz, amit a tévében látni, hogy a férfi elveszi a szendvicset a felesége és a gyermeke elől. Nem úgy van, az első a  gyermek, utána a feleség, és csak utána a családfő.
Csatlós László: Amikor elmentek, tényleg szemét volt, de amikor az embernek a kezében volt a víz, a szendvics, egy banán, és a teát is elvette volna, lehet, hogy a víz kiesett a kezéből. Nem volt mindig lehetőség a kukáig menni, sodródtak az árral. Ha ilyen elvonulás után készült egy felvétel, akkor az valóban lehangoló volt.  Csak az látszott, hogy halom szemetet hagynak maguk után, de az nem, hogy milyen körülmények között kényszerültek eldobni az említetteket. Én is úgy mentem oda, hogy azt gondoltam, aki segítséget kap, az ne szemeteljen, de ott láttam meg, hogy gyakorlatilag nincs lehetőség minden esetben a kukához közel kerülni.
– Készül-e visszamenni a csapat? Van-e, ahol tovább segíteni, hisz Magyarországra nem lépnek be jelenleg bevándorlók?
Tischler Ferenc: Mind­annyian önkéntesek vagyunk, munkahelyünk van, de ha Romániát is érinti a menekültáradat, akkor lehet, hogy Temesvár környékén állítanak fel tábort, és akkor ott kell segíteni. Láttuk, ahogy a gyermek szorítja a maciját, és kap egy szendvicset, s akkor el kell döntenie, melyiktől válik meg. Ledobta a maciját, és evett, a maci pedig a vízben feküdt.  Ez azt jelenti, hogy éhes.