A legtöbb törvénytelen favágást Argeş, Bákó és Maros megyében észlelték, ám az okozott kár nagyságrendjét tekintve a legnagyobb pusztítást a Kolozs, Fehér és Máramaros megyei erdőirtások után összesítették, e három térség adja az országos veszteség csaknem 80 százalékát. Azt is jelzik, tavaly és tavalyelőtt a törvénytelenül kivágott, lefoglalt famennyiség meghaladta az egymillió köbmétert, ezért a Greenpeace javasolja, hogy az erdőirtás megakadályozása érdekében a hatóságok szigorítsák a büntetéseket, a rendőrség, a környezetvédelmi őrség és a csendőrség közreműködése pedig legyen hatékonyabb.
Lecsupaszítva a rémisztő adatokat, úgy is fogalmazhatunk, két év alatt több mint 52 millió euró értékű lábon álló fát loptak el a hon kisebb s nagyobb lendületű faüzérei, ám valójában a veszteség jóval nagyobb, hiszen a letarolt területeken legjobb esetben is csak évtizedek múltán lehet újra erdő. Túllépve a nagy számok okozta megrázkódtatáson, ismételten az lehet a hírolvasó érzése: valami erőteljesen bűzlik Dániában, azaz a mioritikus, egykor sűrű erdők takarta Romániában. Mi több, egy tényező ráadásul erőteljesen növelheti a falopás mértékét, hiszen míg 2009–2011 között naponta „csupán” huszonnyolc erdei törvénytelenséget jegyeztek, számuk 2012-ben már elérte a félszázat, újabban pedig a már említett hatvankettőt. Egyre nagyobb az étvágy, az erdőket  felfaló titokzatos bendő egyre tágasabb. Vajon miért?
Amíg nincs egyértelmű és állami szinten, bizonyítékokkal, bírósági ítéletekkel is alátámasztott magyarázat, csupán találgatni lehet. Ám a gyanú, hogy egy jelentős piaci szereplő féktelenül vásárolja a – törvényesen s törvénytelenül egyaránt kitermelt – fát, megalapozottnak tűnik. Persze, a fairtás a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban sokaknak jelentett s jelent még mindig meggazdagodási lehetőséget, ám vélhetően nem varrható minden bűntény a kis druzsbások nyakába, ugyanis csak a növekvő kereslet magyarázza a falopás terebélyesedését. Ezzel szemben pedig tehetetlenek a hatóságok: az állam nem tudja vagy nem akarja úgy rendezni sorait, hogy megfékezze a mértéktelen erdőpusztítást. Vagyis a határtalan tolvajlást.
Persze, erdeinket veszni hagyni felelőtlenség, megbocsáthatatlan bűn. Miközben az állam fölöslegesen szórja a pénzt önnön bürokratikus rendszerének fenntartására, szinte cinkosként veszni hagyja még mindig jelentős erdős övezeteinket. Eközben egy-egy nagyobb faipari beruházó – mint például a Bécsben ismételten a környezetvédők látókörébe került feldolgozó, a Holzindustrie Schweighofer – csak várja a kapuján a begördülő újabb szállítmányt, s számolja a rönkfát, év végén pedig a nyereségét. Akinek pedig semmilyen érdeke nem fűződik az esztelen erdőirtáshoz, legfennebb azt számolja, a jelenlegi ritmusban mennyi idő múlva vágják majd ki az utolsó fát is.