de évek múltán mégis változást hozott, ízlelni a szót, az édest, a hátborzongatót, megalázott nemzetnek eltiprásából szabadítót, országbitorló maroknyiak zsarnokságától megmentőt, „felszabadítók” évtizedes megszállásának véget vetőt, „képzeletedben se vagy független”, rótta papírra a téboly lehetetlenségét Illyés a sztálini rémuralom tombolásakor, akkor még az asztalfióknak, aztán hat évvel később emlékezetből az Irodalmi Újságnak, két nappal azelőtt jelenhet csak meg nyomtatásban a látleletté vált költemény, mielőtt a szovjet tankok elkezdik szétlőni Budapestet, mindent, ami útjukba kerül, a megjelölt célpontokat s a Nagykörúton majd minden lakóházat, vér, arat a vörös csillagos halál, kétezer harckocsi tipor a kicsinyke országon át, megtorpanva itt-ott, Kilián laktanya, Corvin köz, Gellérthegy, Széna tér és legutoljára Csepel, Nagy Imréék ekkor már napok óta a jugoszláv nagykövetség által „felajánlott” menedékjog biztonságában várnak tehetetlenül és reményvesztetten, hogy aztán később Snagovból a hóhér kezére adja őket Gheorghiu-Dej, a szovjet invázió kezdetén a parlamentben utolsónak maradt Bibó István államminiszter kétségbeesett felhívást ad még ki, „kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében”, de Eisenhower egyértelműen kijelenti, bármennyire is csodálja a magyar népet, katonai segítséget nem fog adni, hát elbukott ez is, mint száz évvel korábban a másik, rásütötték a billogot, „ellenforradalom” volt, harminc évig ezt sulykolta tankönyv, így kísérte kommunista átok, ízlelni a szót, az édest, a hátborzongatót, de azt mondani, nem kell több vér, nem kell több halál, hiszen az erőszak a gyengék végső menedéke, s ha mégis előbukik másik két sor ama „sistergő, dühödt, fénycsóvás” versből –„templom, parlament, kínpad: megannyi színpad” –, hát beleordítani a világba, látnok voltál, költő, de mi mégis a szavaknak hiszünk, és annak, hogy a mezsgyén a tüzek nem lármafák, de jövőért esedező fénycsóvák.