A honvédség bevonulásának órája valóságos örömhullámként borította el a templom előtti térséget, egy tiszt az iroda előtti magasabb útmartról pár szóval köszöntött is minket, mások is beszéltek, s attól kezdve néhány héten keresztül a „honvédeinkkel” együtt éltük az almási életünket, mert egy alakulat – talán egy század, vagy még több? – a faluban szállásolta el magát. A legszebb „Horthy-tiszt” a Szabók utcájabeli kertünkkel szemközt, Pipás Mihályéknál lakott, s nekünk külön öröm volt a kerti gyümölcsszezon attól, hogy olykor láthattuk a tisztet a bojtos kardjával, fekete pantallójával és csákójával, a fehér kesztyűjével az utcánkban délcegen lépkedni. Volt olyan is, hogy ugyancsak a templom előtti díszlépéses parádézással, kürtropogtató marsfújással („Aki nem lép egyszerre, / Nem kap rétest estére”) „mutatták be” a falunak a honvédeket, s ilyenkor elevenedtek fel a bevonulás némely mozzanatai, mint például az, hogy mikor fenn Szármány alatt, a falu végén a motoros honvédek megjelentek, a legelsőt elkapta egy idős néni, ölelte, csókolta, míg valahogy ki nem tudta szabadítani magát a honvéd azzal, hogy hátra mutatva mondta neki: „Még sokan jönnek, néni!”, s szinte ennek a jelenetnek a „fordítottjaként” hallani lehetett Oklándról azt a szomorúbbat, hogy az új határ túloldalán maradt Alsórákosról egy csoport ember „felvonulva” oda húzták le a motorokról-gépkocsiról a honvédeket, s úgy könyörögtek sírva, hogy menjenek tovább az ő falujukig, „ne hagyják őket az oláhoknál”...
Mi, a „felszabadított boldogok” ugyanakkor napról napra mind több Horthy-dallal, honvédénekkel „gyakoroltuk magunkat” nem utolsósorban abba a „menetirányba”, hogy „Leverjük majd Brassó felé az oláh sorompót, / Büszkén tűzzük helyébe a dicső magyar zászlót, / Nézik a székelyek, / Örömkönnyük lepereg a földre”, vagy éppenséggel „végig egész Dél-Erdélyben”: „Brassó, Segesvár, Torda, Temesvár, / A mócokat kizavarjuk belőle...” Egész „valójában” átéreztük, hogy „Horthy-baka a legelső a világon”, hogy „Német, olasz és magyar, / A japán is jót akar, / Négy szövetség, / Isten segítség”, s külön elégtétellel csúfolkodtunk az „oláh királlyal”: „Oláh király felment Szentpétervárra, / Bezárkózott egy imádságos szobába, / Megkérdezte a jó Istentől magától, / Van-e még sok a gépkocsizó bakából”. Így éltük át szívünk-lelkünk mélyéig akár azt is, hogy mi magunk „honvédei” vagyunk Horthynak: „Honvéd vagyok, magyar honvéd, / Az is maradok, / Horthy Miklós kinevezett, / Rá büszke vagyok / Védem a hazám, / Ölelem a babám”, s ennek szinte párjaként szökött nyelvünkre rendszerint az is, hogy „Horthy Miklós, én is a tied vagyok, / Viselem a nemzeti szalagot, / Kis szuronyom, rózsafa a nyele, / Rá van írva Horthy Miklós neve”...
Egyre-másra olyanok voltak azok a „honvédes” napok és hetek, mintha egy állandó lakodalomban mulattunk volna, s nekem személyesen egy „kisebb bécsi döntés” boldogságát jelentette az a „sikerem”, hogy a gépkocsizó honvédségnek egy raja a mi házunk szalmáján kapott hálóhelyet, s a rajjal együtt egy gépkocsi a félfedeles szín előterében, a „segesvári körte” horgas ágai alatt parkolóhelyet. Ebben a szállásolásban úgy volt az enyém a „fő szerep”, hogy amikor a szállásoló tiszt a Daradicsék asztalánál működött a kvártélyozó papírjaival, én az anyám rokolyáját rángatva regnáltam, hogy ő is „vegyen hozzánk honvédeket”, s amikor a tiszt felfigyelt a buzgóságomra, és elismerő mosollyal méltányolta a „vendéglátó készségemet”, anyám a mi házunkat is feldiktálta a listára, s így a mi zsákutcánk fenekén is lett egy „honvédtanya”.
A mi házunk alig négy éve épült új lakóház volt két szobával, fedett tornáccal, kamrával, pincével, az első szoba, a „parádéház”, még nem is volt elkészítve, de mellette, az udvar másik oldalán akkorra már a nyári házat kényelmes lakóhellyé készítette apám, elöl ággyal, kanapéval, asztallal, tálassal berendezve, hátul sütőkemencével-katlannal, úgyhogy családunk öt tagja mellett jutott szálláshely egy tízfőnyi honvédrajnak a „nagy ház” kiürített hátsó szobájának szalmával rakott földjén. Oda szálltak a honvédek Gazsó József őrvezető parancsnoksága alatt, és én első pillanattól a kedvencük lettem, annyival inkább, mert anyám elújságolta nekik, hogy nekem köszönhetik a „kovártélyt”. Közülük kivált Komáromi Károly olyan „nagy barátjává” fogadott, hogy mindjárt el is nevezett „Jóskának”, és reggelenként, mikor ők katonamódra derékig meztelenül mosakodtak a kút körül, mi Komáromival nagy locsolójátékot űztünk, esténként pedig, miután napi gyakorlatukról-járkálásaikról „hazajöttek”, anyám főzte nekik „rendszeres tábori konyhaként” a szilvásgombóc jókora adagjait az üstben, s utána folyt a beszélgetés, a mesélés, néha az énekszó, és „mókázás” is sokáig, mintha egy „szép magyar család” lettünk volna, pedig ők elég messziről szálltak hozzánk: Vác, Esztergom – Komáromi éppen Esztergomból való volt – s általában Felvidék „visszacsatolt” tájairól, úgyhogy egy „tót beszédű” bajtársukkal gyakran élcelődtek is a nyelvjárása miatt. Egy alkalommal viszont én váltam a derűs szórakozás célpontjává, mert amint mesélgettük Tódorán éjjelészését a toronyban, nekem bekoppant a szemem, s egy adott „ébredő pillanatomban”, amikor a szó már egyébről folyt, kezdtem mondani, hogy minden este égett a tűz a toronyban, azután ugratgattak a „félrebeszélésem” miatt, hogy „mi van a toronyban a tűzzel”... Nemsokára azonban az én „félrebeszélésemnél” sokkal nagyobb szenzáció lett a román templom és torony, mert nagygyűlésbe hívták a falu népét, hogy döntsenek a templom sorsáról, be is gyűltünk annyian, hogy zsúfolásig telt a táncolóház – én akkor láttam először falugyűlést –, s bár az új magyar jegyző meg Fülöp Domokos és az új tanító, Kozma Miklós meg akarta győzni a népet, hogy alakítsák át kultúrotthonná Tódorán templomát, az emberek egyöntetűen csak azt kiabálták, hogy „Széjjel kell duvasztani!”, ami végül is olyan „ellentmondást nem tűrő” faluhatározat lett, hogy másnapra már ki is tűzték a „széjjelduvasztást”, miközben az „ismeretlen” Bartha jegyzőre kezdtek – „kezdtünk” – olyan szemmel nézni, hogy „nem jó magyar ember”.
Nekem a „templomdőjtés nagy napja” félig „bá­natomra” köszöntött be, mert apámtól „ganyé­hordási feladatot” kaptam, s a két tehenet a ganéhordó szekérbe fogva kellett menni a mezőre, de azzal együtt „izgalmas járás” volt a lassú szekerezés a trágyával, mert menet-jövet a Kerekpást irányába állt az út nekem, s így nézhettem s láthattam, hogy jókora számban felszerelkezett férfinép épp akkor állt neki a szétverésnek – mikor ott haladtam el, pont akkor kezdték nagy kopácsolással verni le a kupoladeszkákat, hogy szinte repülő ívben röpködtek a szál deszkák alá a magasból –, azután pedig mire elballagva a földünkre a szekeret leürítettem, s hazafelé bandukolva a tehenekkel ismét a „helyszínen” voltam, az ürített szekér egybefektetett oldalain üldögélve, nagyjából szét voltak verve a tégla­falak „lépcsőzetes” kőkert lécezetével együtt, s nemsokára sor került a betonfundamentum robbantására is. Később a használható anyagot némi ellenérték fejében széthordták, s utána hosszú évtizedekre – el a mai napig – burjános, csonka-bonka betonromladékos pusztaság „mementós látványává” vált a „templomos hely”, ahonnan a szüleink gyermekkorában még egy szép épségű kis görög katolikus templom képével lehetett „homoródalmási üdvözleteket” küldözgetni. Addig is „tudtuk”, hogy „örökre vége” a „ román világnak”, amely mindenestől „ki akart vetkeztetni” a sok évszázados magyarságunkból, de a „lidérctől való szabadulás végső bizonyossága Tódoránnak és temp­lomának az eltűnése volt az almási föld színéről.
(folytatjuk)