Gyakran olvashatunk Mátray Lászlóról, a nagyvárosi színészről, aki a szentgyörgyi színházban játszott főszerepei mellett a Budapesti Nemzeti Színház társulatánál is szívesen látott vendégművész, de ritkán esik szó a színész életének arról a másik oldaláról, mely a nagyvárosok zajától távoli vidéki létformához és a lovagláshoz köthető. Erről kérdeztük.
– Honnan ered a természethez való kötődésed, mióta vonzódsz a lovakhoz?
– Gyermekkoromban gyakran tartózkodtam falun, az anyai nagyszüleimnél vagy apámnál a hegyekben. Szörcsén csodáltam Tóth úr hatalmas lovait, amikor szekerével elhajtott a házunk előtt, ezért néha megállította őt a nagyapám, és megkérte, hogy vigyen magával engem. Csodálatos érzés volt szekerezni, de az igazi a lovaglás volt, fönt a Pojánán, ahol apám meteorológusként dolgozott. Volt ott egy lovarda, ahová többször elvitt, mert imádtam lovagolni. Akkor értettem meg, hogy nem véletlenül karikalábúak a westernhősök – miután ötven percig térdből szorítottam a ló derekát, én is csak így tudtam járni.
– Mikor kezdtél újra lovagolni?
– Harmincvalahány éves koromban, azzal az ürüggyel, hogy karban tartsam a derekamat. Persze mindig kívántam a természetközelséget, de a színház miatt sosem volt lehetőségem arra, hogy mondjuk hétvégenként elmenjek túrázni, és a tömbházban való kutyatartás sem működött igazán. Úgy kezdődött, hogy egy jó barátom azt mondta, ha lovat veszek, ő biztosítja számára az istállót. Így is lett. Két év múlva a nyári szünet idejére átvittem a lovat Szörcsére, hogy jobban megismerjük egymást, ott pedig az unokatestvérem vetette fel, hogy költöztessem oda a lovat, ő pedig gondozza, amikor nem vagyok ott. Ebbe is belevágtam. Azóta alig vagyok a városban, minden szabad időmet kint töltöm. Igyekeztünk úgy kialakítani az istállót és más tereket, hogy minimális energiával lehessen ellátni az állatokat. Már csikó is született, ezenkívül van két kutyám és áprilistól juhaim is. Kicsit parasztosra vettem a figurát, de szeretem ezt az életformát.
– Nem nehéz ezt összeegyeztetni például a pesti nemzeti színházban vállalt feladatokkal?
– Néha nehéz, de nem megoldhatatlan. Miután Pestről hazajövök, már nem távolság ez a harmincöt kilométer. Szeretném leszögezni, hogy bár sokszor megkínoz, azért a színház mindennél fontosabb számomra, minden más tevékenységet ennek rendelek alá. De ebben is segített ez a lovas történet. Régebb nagyon sokat küzdöttem magammal, olyan dolgokban, amikkel gyakran szembe kell néznie egy színésznek. Gyűlöltem magam, amikor bejöttem a színházba, és éreztem, hogy nincs energiám, nem tudok mosolyogni az emberekre, nem tudok adni magamból. Most van egy jó állapot az életemben, amiből mindig fel tudok töltődni. Érdekes, hogy éppen a Pestre való meghívásokkal egyidőben alakult így az életem, talán ez is megerősített abban, hogy nem tudtam végleg elmenni. Persze kérdés, hogy meddig áldozod fel magad egy szenvedélynek, előbb-utóbb válaszúthoz érkezhet az ember. Néha azt gondolom, nem biztos, hogy hosszú távon is színházzal akarok foglalkozni. Vagy lehet, hogy tartanék egy szünetet.
– Milyen élmény maga a lovaglás?
– A legjobb élmény, de szeretném megjegyezni: én nem vagyok jó lovas. Nem áldoztam arra, hogy ilyenfajta ismereteket elsajátítsak, a technikai tudásom nulla, csupán arra törekszem, hogy nyeregben maradjak és a lóval együtt jól érezzük magunkat. Amikor a saját lovamon először kilovagoltam a Feketeügy melletti területekre, olyan érzés volt, hogy a könnyem kiszökött tőle. Ez a nemesi lét, amiről könyvekben olvashat az ember. Szabadon lovagolni pár órát a naplementében, aztán hazamenni a csillagos ég alatt… Figyelni, hogy hogyan mozdul alattad a ló, segíteni neki, hogy ellazuljon, rád hangolódjon… Látni a szivárványt egyik oldalon, a tűző napot a másikon, és érezni, ahogy a ló tombol alattad… Olyan luxus ez, amire nem sajnálom elkölteni minden spórolt pénzemet.
– Milyen a viszonyod a lóval? Ő gazdájának érez?
– Az én kancám irtó szeszélyes és kiszámíthatatlan, soha nem sétagaloppra számítok, amikor felülök a hátára. De hadd legyen olyan, amilyen lenni akar, hadd akarjon megszökni a nyereg alól. Néha másfél órába telik, amíg beadja a derekát, addig csak makacskodik, mint egy akaratos nő. Most föl vannak zabozva a csikóval együtt, tele vannak energiával… Azért jó barátok vagyunk. Jó érzés hallani a horkantásaikat, ahogy várják, hogy foglalkozzam velük. A róka mondja a kis hercegben: ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Talán ez a lényege ennek az egész vidéki életemnek. Szelídülünk, mert szükségünk van egymásra.
Kérdezett: Nagy B. Sándor
