A következő esztendőkben, 1987-ben és 1988-ban még nyolc-nyolc alkotással gyarapodott a park állománya. Jelenleg tehát összesen huszonhat kő- és faszobrot láthatnánk…

De azóta ,,lecsurgott", ,,elszárnyalt" húsz kemény esztendő, és ebből az összműből — főleg a fából készültekből — mára legalább fele a ,,mennybe", illetve a tűzbe ment.

A Petrovits István szobrászművész által készített Béke szimbólumának, a galambnak csak a szárnya repült el törzstelenül, ismeretlen égtájak felé, napjainkban még megcsodálhatjuk a megbaltázott, korhadó törzstorzót. De ennek ellenére is ,,örvendhet" a művész, hogy az 1988-ban faragott, Bagoly című kőszobra még aránylag épen ott gubbaszthat az eredeti helyén, tollait nem tépték, szemeit sem szúrták ki, még mondhatja a verébnek, a verebeknek, nekünk, hogy ,,nagyfejű(ek)"!

Veress Alpár, szintén sepsiszentgyörgyi művész Dózsa című munkája — amely fa- és kőkompozíció, és amely legközelebb állt a fenyveshez — ,,csak" félig törött kerékbe, illetve ült tüzes trónra. Ugyanis a szenvedést és az idő forgandóságát jelképező (taliga)kerék elgurult, legurult a kompozícióról, s talán valahol a váltóekét vontatja… De a lánc… a lánc, amelyen függött — mint újabb jelkép és szimbólum —, a helyén maradt!

Szerencsésnek mondhatja magát Egyed Judit nagyváradi művész is, akinek mindkét alkotása (a ’86-os, a ’87-es), nehéz bazaltkőből lévén, még helyt áll. Megvan még a Nap háza, ahová ,,bejáratos" mind a felkelő, mind a lenyugvó napsugár.

Csodával határos módon, aránylag sértetlenül áll (csak a művész névjegyét feszítették le róla!) még 1986-tól Alexandru Ciutureanu bukaresti művész alkotása, a Somnul sferelor (Csillagálom), és Constantin Bâtlan Metamorfózisa, amely azért már kezd az enyészet felé átlényegülni. Kedvelt napozóhelye e két alkotás tavasszal, nyáron a fürdővendégeknek, amikor nedves vagy hideg még a fű, a föld…

Chifu Panaite Végtelen oszlopa a végtelenbe fúrta magát hegyes, romboid idomaival, vagy a mennybe szállt, melegíteni az ,,égieket", ma már hűlt helye sem található.

Az 1986-os Sírkő, amelybe az első szobortábor tíz művészének neve van bevésve emlékeztetőül, még áll és figyelmeztet: jó lenne megőrizni mindazt, ami egyszer már a miénk volt, és nem feldöntögetni, összefaragni, összetörni, elégetni, megsemmisíteni…

Egy kis anyagi ráfordítással, erkölcsi hozzáállással, akarással meg lehetne még menteni, fel lehetne újítani ezeket az alkotásokat, mert nagy értékkel bírnak, bármilyen korban, társadalmi rendszerben készültek is. De nemcsak magunkért, hanem az ide, Kovásznára látogató vendégeinkért, hogy láthassák, jó gazdák vagyunk, meg tudjuk őrizni értékeinket mások hasznára is.

Két évtized alatt, sajnos, nemcsak a szobrok öregedtek, hanem mi, alkotók és befogadók egyaránt, de még a kies táj is. A fenyves nagy részét a ’95-ös szélvihar kidöntötte, a Szakszervezetek Üdülőkomplexuma, mely évekig hófehér ruhában pompázott, mára Montana Szálló lett, és most éli kék korszakát!

A szobortábor pedig lassan a mennybe megy…