Aki még nem ismerte volna a fellépőket, Kónya Ütő Bence rövid bemutatásából megtudhatott róluk pár lényegbevágó információt: hogy ki mióta slammel, mit jelent számára a verselés, és eddig milyen címet vívott ki magának ebben a műfajban. Aztán belevágtak a vendégek, és pillanatokon belül a színes, míves rímek, verslábak, paronimák, homonimák labirintusába, a költői képek és nyelvjátékok kusza, szövevényes birodalmába vezették a nézőket. Egymás után, több körben olvastak fel írásaikból, a közönség pedig vevő volt minden témára: történelem, kivándorlás, budapesti gyűlölködés, kukázás, nagyvárosi éjszaka, végzet, szakítás, politika, publicisztika, idegbetegség, hajnali köd és sok más.
A „hivatalos” slammerek nagyjából azt hozták, amire számítottunk: minőségi szövegek jó előadásban. A meglepetések akkor következtek, amikor a meghívottak felajánlották a mikrofont a közönségnek, melynek soraiból előbb bátortalanul, aztán egyre határozottabban álltak színpadra az önkéntes előadók. A slamköltészet egyre növekvő népszerűségét bizonyítja, hogy milyen sokan vállalták a közönség előtti megmérettetést, sokan engedtek bepillantást a lelkükbe, közszemlére bocsájtva műveiket. Elsőrangútól a kínosan gyengéig mindenféle költeményt hallhattunk, a fűzfapoéták mellett olyan ismert slammerek is színpadra léptek a közönség soraiból, mint Győrfi Kata vagy Csinta Áron.
Miközben lépten-nyomon a verskiadás haldoklásáról hallunk, és arról, hogy az egyre kisebb érdeklődésre tart számot, üdítő élmény megtapasztalni, hogy a költészet bizonyos formái, melyek adott esetben irodalmi színvonalat is jelenthetnek, élnek, virulnak. Vajon ki dönti el, hol a határ a populáris és magas művészet között? Az igény, hogy szavakba foglaljuk érzelmi tapasztalatainkat, hogy megpróbáljuk átszűrni magunkon a mindenséget, hogy játsszunk a nyelvvel, és mindezt másokkal is megosszuk, nem változik bennünk. Csupán a kifejezés eszközei változnak.