Nektek csak szó volt, iramló beszéd,
Isten könnye egy szakadékban,
körülállható test, mely folyton vérzik,
mindegy, hogy tövissel koronázó nagypéntek van,
vagy rózsát lávázó pünkösd. Nekem
az életem volt. Csak úgy, egyszerűen, ahogy
a kezem emelem most is: ahogy a szívem
esik hanyatt a sárban. Igen, a butaságok, a sikolyok
kiégett Hortobágya volt. Egy rosszul összegyúrt
agyagasszony, kinek dombos szemhéján mindig
súlyos várakozás feszült. Talán miatta s benne
veszítettem el magam annyiszor, benne a költők
vándorarcait, melyek már régesrég szoborarcok
s csak néznek engem is, mint ráncos messzeséget.
