A kicsi magyar világ négy éve számomra (ahogy valamennyiünk számára) két szakaszra osztható, egyrészt az első két év viszonylag békés és a két utána következő minden szempontból tagadhatatlanul háborús időszakára. Jómagam csak ’44 fenyegető hangulatát érzékeltem az Orion rádiónkból naponta hallott „Légiriadó, légiriadó...” figyelmeztetésből, de egyéb változásokból is. Most azonban e helyen még a derűs idők történetéből szemelgetek.
Amint már említettem, édesapánk a négy magyar év alatt sokrétű – jobbára önként vállalt – feladatai miatt keveset volt otthon. A negyvenes év áprilisa „elhozta” Árpád öcsémet is, kiegészülvén immár véglegessé a Puskás család.
Csaba öcsém állította, hogy ő látta röptében a gólyát, és igyekezett nekem az ablak párkányán bizonyítani a lábujjak lenyomatát. Hadd fűzzem ehhez hozzá a katolikus konzervatív nevelés (még máig is létező) prűdségét, az immár 12–14 éves kiskamaszok mesével és nem a nemiség valóságával való hitegetését. Édesapám Tóth Tihamér Tiszta férfiúság könyvét és más erkölcsi intelmekkel gazdag egyházi szerzők írását ajánlotta nekem. Én pedig ez időben „faltam” a könyveket (így van ez mindmáig). Sokszor én olvastam testvéreimnek, de különösen Csabának, akinek ehhez akkoriban nem volt türelme. Persze a karácsonyi angyallal sem volt másként. Engedjük meg azt a feltevést, hogy szüleink a gyermekromantika és hiedelem világában próbáltak az egyre véresebb valóságtól távol tartani.
Ekkoriban, 1943-ban írtam az első „irodalmi igényű” verseket és elbeszéléseket. Kettő is szól a húsvéti locsolkodásról, amely mindig ünnepi ruhás, verses élmény volt, és akárcsak napjainkban, lehetőséget teremtett kedves leányismerőseink, barátnőink meglátogatására. A huncut Csaba egy ilyen alkalommal (édesanyám nagynénjénél, Zsembery Elviránál, a zongoraművésznél voltunk éppen) mint első szavaló, elmondta az én versemet, és én nem ismerve az övét pontosan, elpirulva mentegetőztem. Az első „magyar” karácsony az ajándékok bőségét hozta, és a mindig visszatérő (újrafestett) hintalovat. A budapesti nagybátyám (a Ganz gyárban mérnök, feltaláló) saját készítésű villamos vasúttal ajándékozott meg, amely tulajdonjogát mindegyre vitattuk öcsémmel.
Egyik elbeszélésem a Bethlen-bástyai kalandunkról szól, amely során ugyan nem fedeztük fel a Szent Mihály-templomhoz vezető alagutat, de megtaláltuk egyik iskolatársunk bedobott értesítőjét, tele osztályfőnöki intelmekkel a szülő tudomásul vételére. Miután a hallgatók vakációra mentek, mienk volt az egész épület. Végigjárva a szobákat, otthagyott apróságokat szedtünk össze, és olykor a nemiséget feltáró képeslapokat is nézegettünk. Pityu, a gépész (Ilea) fia, általában velünk tartott, és hármasban nagy gombfocicsatákat vívtunk.
