A keresztényüldözés mint világjelenség azonban nem szerepel súlyának megfelelően a világmédiában. A felmérések szerint ma a 7,3 milliárd ember közül mintegy 2,2 milliárd vallja magát kereszténynek, ami a népesség közel 30 százalékát jelenti. A legnagyobb világvallás híveinek mintegy fele római katolikus és 37 százaléka protestáns, ami több mint 800 millió embert jelent. A keresztény vallás egyetemessége nem csupán elterjedésével, hanem a természetével is magyarázható. A vallások általában partikuláris kultúrákban gyökereznek. A judaizmus a zsidó, az iszlám az arab közösségek vallása, a hinduizmus az indiai kultúrával fonódik össze. A keresztény vallás azonban szinte a kezdeteitől fogva átlépte az etnikai identitás mágikus határát. Elég Pál apostolnak a galatákhoz írt leveléből idézni: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (3, 28) A kereszténység már akkor globális igénnyel lépett fel, amikor még híre-hamva sem volt a globalizációnak, napjaink világpolitikát formáló transznacionális vállalkozásának, amelynek az adóparadicsom a mennyország, és az odavezető végleges út a mindenható érvényesülésüket akadályozó Európa keresztény gyökerű nemzeteinek felszámolása. (Például bevándoroltatással.)
A globalizáció a reklámokon és a szenzációhajhász amerikai tucatfilmeken keresztül láthatóvá tette a nyugati világot. Afrika és Ázsia mélyszegénységben élő fiatalsága – és hellyel-közzel Kelet-Közép-Európa tág pupillájú, kisemmizett tévézői is – úgy tekint az atlanti térségre, mint a földi paradicsomra, amelyből kizárták őket. Az irigységgel vegyes dühből, gyűlöletből a helyi kereszténységnek is kijut, mivel az atlanti világ ötödik hadoszlopának tekintik őket. Hiába éltek együtt elődeik évszázadok hosszú során át.
Nem tagadható, hogy a nyitott társadalom érték, de az ajtó és ablak nélküli huzatos ház élhetetlen. A keresztény és más vallású embereknek – beleértve a vallásukat csak formálisan gyakorló, de ahhoz valamiképpen igazodókat – a barikád azonos oldalán kellene állniuk. A McVilág elitjei – a Soros-féle szóvivőjükkel egyetemben – a nyugati világ keservesen kiküzdött jóléti vívmányait reklámozva, úgy költöztetik ide-oda szofisztikált érvekkel és eszközökkel a népeket, mint Sztálin.
A kereszténység szenvedéseit körbefonó csend okait keresve azzal kellene kezdeni, hogy a Nyugat laikus polgárai – kevés kivételtől eltekintve – alig vagy sehogy sem ismerik a keresztény vallás sajátosságát, intézményeit és a vallásos embertársaik szokásvilágát. Például a Charlie Hebdo szándékoltan provokatív, gyalázatos rajzai nem váltottak (nem válthattak?!) ki határozott elutasítást. Terjedőben a „vallási analfabetizmus”. Számukra a kereszténység – járművezetői szaknyelven –: holt tér. Így az a hír, hogy India Orissa államában csak 2010-ben mintegy száz keresztényt öltek meg és ötvenezret elüldöztek a lakóhelyéről, nem viszi ki őket az utcára.
Egy másik ok a hatvanas évek vége óta sulykolt indoktrinációval magyarázható. Már a történelemórákon elkezdődik a „nevelés”, aztán a tévés kerekasztal-beszélgetéseken az új-liberális divatot követő véleménysztárok ingüket szaggatják az európai múlt „bűnei” miatt. Hasonlóan cselekednek a jórészt Amerikából pénzelt emberi jogi gázellenőrök is. Így aztán, ha a wellnessfürdőktől ellazult közvélemény keresztényzaklatásokról hall, akkor az inkvizícióról, a középkori vallásháborúkról vagy a salemi boszorkányperekről összegereblyézett foszlányos ismereteit társítja e fogalomhoz, és kevésbé azt, hogy napjainkban keresztény kortársaikat égetik el élve, feszítik keresztre, erőszakolják meg, űzik el otthonukból. Az Élet Minősége a követendő cél, hiszen „egyszer élünk”.
A keresztényüldözés földrajzi távolságával is számolni kell. A szíriai, a Srí Lanka-i, a Maldív-szigeteki, a szudáni események messze vannak, és van, aki nem is tudja, merre keresse a térképen. A pápa alkalmi kezdeményezéseit le­számítva az egyházak sem helyezik prioritásaik elejére keresztény testvéreik vesszőfutásának tudatosítását.
Az okokat lehetne sorjáztatni, de maradjunk egynél, a legfontosabbnál: az ökumenikus korrektségnél. Az utóbbi évtizedekben a keresztény felekezetek sokat tettek az ökumenikus párbeszédért, a másik felekezet értékvilágának  megismeréséért, a vallási türelemért. Ezt a pozitív attitűdöt aztán kiterjesztették más világvallások felé. E nyitottság azonban perverz hatást is okozott. A megértő magatartásban, a kinyújtott jobb kézben a más világvallások gyakorlóinak zöme vagy a vallással takarózó fegyveresek a gyengeség, sőt a kétszínűség jelét látják. Ők csak az erőből értenek, csak azt tisztelik. A keresztény egyházak elöljárói visszafogják magukat, amikor például arról kellene beszélni, hogy milyen elbánásban részesülnek az arab keresztény kisebbségek Izraelben. Azt sem verték nagydobra, amikor ugyanott felrobbantottak egy patinás keresztény templomot. Lagymatag neheztelésük oka: nehogy sérüljön a jónak mondható keresztény–zsidó hivatalos vallási kapcsolat. A passzivitás még súlyosabb következményekkel jár a harcias muzulmánok esetében, ahol abszurd helyzetbe kerülnek Jézus hívei. Így például, amióta bin Ládent kivégezték, a tálibok Pakisztánban minden keresztényt amerikai katonának tekintenek.
A feladat minden keresztény felekezet számára: imádkozni hittársainkért, és szüntelen nyomást gyakorolni „semleges” kormányaikra. Érvényt kell szerezni az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 18. cikkének, amely így szól: „Minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához, ez a jog magában foglalja a vallás és a meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy a meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben oktatás, gyakorlás és szertatások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.” Itt az alkalom egy közös és nemes energiákat felszabadító cselekvésre, amely méltó a kereszténység nagy ünnepeihez, így a reformáció ünnepéhez is. Közel ötszáz éve Luthernek és társainak sikerült – nem a katolikusok ellenében, hanem az akkori európai hatalmasokkal szemben – megvédeni a hitet és megtartani Európát a jövőnek.
S.-Király Béla