Lénye­gében mindketten megállapították: hiába rendelkezik Románia kitűnő mezőgazdasági potenciállal, ha azt nem tudjuk kihasználni, ha képtelenek vagyunk saját magunk urai lenni, ha nem tudjuk érdekeinket érvényesíteni.
A mai világban a jövedelmező mezőgazdaság már nem földtúrást jelent. Komoly vidéki infrastruktúrát feltételez, hosszú távra szóló, fenntartható agrárstratégiákat, szakembereket, műszaki felszereltséget, szervezett értékesítést – és nem utolsósorban gazdabarát, hatékony agráradminisztrációt. Hol vagyunk mi ettől?
Még a támogatásokkal sem jutnak valós segítséghez a gazdák, késnek az előlegek. Pedig olyan szükségük lenne erre pénzre, mint az éltető levegőre vagy a vízre. Mégis, a kormány, az agrártárca halogatja a hektáronként amúgy sem nagy értékű előleg folyósítását. Már azt sem tudják, milyen újabb okot hozzanak fel a késés magyarázatára – de a gazdák számára nem is a magyarázat a sorsdöntő. Ők azt érzik saját bőrükön, hogy nincs pénzük a kukorica betakarítására, szántásra, vetésre, takarmányvásárlásra – nem rajtuk múlik, hogy nem tudják letenni a soron következő mezőgazdasági év alapjait.
Amíg a gazdák hasonló, alapvető jogait nem biztosítják, senki ne várja el, hogy a mezőgazdaság túllépje a létfenntartás szűk korlátait. Amíg központilag előidézett pénz­hiánnyal küzdenek, hiába látogatják a mezőgazdasági kiállításokat, hiába ajánlanak ott számukra jelentős árkedvezményeket. Legtöbb, amit tehetnek: sóhajtoznak és álmodoznak, hogy milyen eredményeket lehetne elérni az ott látott felszerelésekkel, gépekkel, technológiákkal, magas genetikájú jószágokkal. Ha idejében megkapnák támogatásaikat, ha könnyítenék számukra a pályázati lehetőségek elérését, ha kedvezményesen juthatnának kölcsönökhöz, ha rendeződnének a piaci erőviszonyok, ha…, ha…, akkor...