Előadása kezdetén felidézte: fiatal gyakorló papként azzal szembesült: a hozzá forduló hívők kérdéseinek túlnyomó többsége nem hitéleti, hanem életvezetési jellegű, ezen belül is főként párkapcsolattal kapcsolatos – ezért kezdett el mélyebben foglalkozni a kérdéssel.
Rávilágított azokra a kulturális különbözőségekre is, amelyek a szerelemmel, házassággal kapcsolatosak: példaként említett egy indiai fiút, aki a repülőn utazva boldogan újságolta a mellette ülőnek, hogy a nyáron megnősül, majd, amikor megkérdezték tőle, milyen a menyasszony, és kiderült, hogy nem is ismeri, az elképedt útitársnak azt válaszolta: lesz rá ötven éve, hogy megszeresse. Ugyancsak a példák sorában említett egy amerikai férfit, aki két válás után kétségbeesetten magyarázza: csak annyit szeretne, hogy olyasvalakivel élhessen, akit szeret – mire az argentin nő azt válaszolta, náluk úgy van, hogy ők szeretik azt, akivel élnek.
Kitért arra, milyen élettani és lélektani változásokat okoz a szerelem. Kezdetben hormonális bumm áll elő, egyfajta természetes kábítószeres befolyásoltság alá kerülünk, az én-határok képlékenyekké, átjárhatóvá válnak, a szeretett személy identitásunk részévé válik, idealizáljuk őt, úgy érezzük, minden szükségletünket kielégíti – e tekintetben mindaz, amit megélünk, hasonlít az anya-gyermek kapcsolatra, amelyben a csecsemő számára az anya a minden. A hormonális bumm azonban nem tart örökké, és ami utána következik, az a hormonális puff: a szeretett személy idealizálása átcsap a másik végletbe, a démonizálásba. E szakaszt sokan katasztrófaként élik meg, nem értik, mi történt, mi történik. Társunk negatív tulajdonságait felerősítjük, eltúlozzuk, a pozitívakról nem veszünk tudomást, mindez pedig egyfajta kölcsönös neurotikus allergiává fajulhat, amikor a felek alig bírják elviselni egymást. Természetesen, akárcsak az előző szakasz, ez is túlzás, mindezek után következhet csak a valós kép, amikor tudomásul vesszük a pozitív és negatív tulajdonságokat, és elfogadjuk, hogy társas kapcsolatban csak közös értékek vannak. Ez azt is feltételezi, hogy önmagunkat is reálisan lássuk, ne csak várjuk társunk megváltozását – amire amúgy magunk sem lennénk hajlandóak.
S hogy mit tehetünk az összetartozásért? Az egyik legfontosabb az elköteleződés – de nem az élmény, hanem a személy mellett. A másik pedig az érzelmi összetartozás megélése. Nem kell feltétlenül és mindenben egyetértenünk társunkkal, de tudnunk kell együtt örülni: megélni a pozitív érzést, kifejezni azt, és együtt ünnepelni. Pál Feri példaként említette azt a helyzetet, amikor a munkából hazatérő férj boldogan újságolja feleségének, hogy fizetésemelést kapott. A reakció többféle lehet, kutatók szerint a kapcsolat akkor tartós, ha a válasz aktív, pozitív, tehát a feleség megéli az örömhírt, kifejezi örömét, és együtt ünnepel férjével.
A párkapcsolatban élők többsége gyakorlás nélkül képtelen erre. A jó hír viszont: semmi akadálya nincs annak, hogy gyakoroljuk ezt – zárta előadását Pál Feri.