– Jó leggelt, Puncsurka! Hod vad? Hod ajuttál? Éhes vad, mi? No, ne búsulj, hozsok én neked leggelit.
Azzal, uccu, beszaladt a konyhába, ott egy nagy füles lábast telekunyerált maradék gombóccal, a jószívű Julika néni még tejet is loccsintott hozzá. Nosza, elindult Öcsike a lábassal, de alig lépett egyet-kettőt, megállt.
– Topp! – koppintott a homlokára – Van nekem egy nadselű gondolatom! Azzal benyúlt a zsebébe, kihúzott belőle egy jó hosszú madzagot (mi minden volt még abban a zsebben a madzagon kívül!), rákötötte a lábas fülére, úgy ment az ólhoz. Ott a lábast szépen letette egy vén, kivágott fa töve mellé: ez volt a Puncurka asztala. Az ám, de volt az asztaltól néhány lépésnyire egy igazi eleven fa is, annak a tövét átkerítette a spárgával, úgyhogy a vége éppen a Puncurka asztalához ért.
No, magam is kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Hát az lett ebből, hogy Öcsike letett egy gombócot Puncurka asztalára, aztán hívta: ide, Puncurka, ide. Itt a finom leggeli! Hiszen Puncurka nem sokat kérette magát, egy-kettő ott termett, s hamm! bekapta a gombócot. De Öcsike sem tátotta el a szájacskáját, egy-kettő, a madzag szabad végit rákötötte Puncurka nyakszíjára, s mondta neki kedvesen, igen-igen kedvesen: No, Puncurkám dlágám, ott a lábas, edél, amennyi beléd fél! Azzal, mint aki jól végezte dolgát, leült egy kis faülőkére, s várta, mi lesz most.
Bezzeg, hogy Puncurka nem kínáltatta magát, uccu! egyet ugrott, kettőt szökött, egyenest a lábasnak. De hej, szegény világ, vetett ágy, ki látott ilyen ördöngösséget? A lábas úgy szaladt előle, mintha szemét vették volna, pedig esküszöm, hogy a lábasnak nem volt szeme, sőt, lába sem, csak füle meg szája. (No, lássátok, gyerekek, ilyen csudák történnek a világon: fut a lábas láb nélkül!)
De bizony, ha futott a lábas láb nélkül, még jobban futott Puncurka. Hogyne futott volna jobban, mikor neki négy lába volt. Hiszen futhatott szegény, mert amire az asztalhoz ért, lábatlan lábas már az asztalka másik oldalára fordult.
– Vau! Vau! – vonított mérgesen Puncurka – hát te bújócskát játszol velem?!
Ez még nem elég, Öcsike olyan lelkiből kacagott, hogy csak úgy zengett a kert. Hiszen egyéb se kellett Puncurkának, hogy még ki is kacagják. Mit gondolt, mit nem, nagy dühében kukkra ugrott, s nyissz! kettészakadt a madzag, repült a lábas (pedig szárnya sem volt), repült, repült. S mit tesz Isten? Egyenest az Öcsike fejére repült. Arra a fejre, melyben a nadselű gondolat született. Olyan szépen ráborult a nadselű gondolatokat termelő fejre a lábas, hogy azt gyönyörűség volt látni. Csupa tej meg gombóc lett Öcsike, tetőtől talpig.
A folytatás bent a házban játszódott le, amiből én csak ezt a párbeszédet árulom el:
– Ó, te szörnyű gyermek, te! Már megint nadselű gondolatod volt, ugye?
– Neked ezs nadselű? – méltatlankodott Öcsike.
Hiszen a gondolat nadselű volt, teszem hozzá én, csak jossul sült el. Ami, gyerekek, a legnadselűbb gondolatokkal is meg-megesik...