Népi kultúránknak alig van más területe, hol olyan pompában mutatkozik meg a nép igénye a szép és díszes iránt, mint a festett bútor. Annál feltűnőbb, hogy a téma mindeddig nem talált kutatóra, pedig a népi életmód és lakáskultúra rohamos átalakulásával a festett bútor tanulmányozása hovatovább nehezebb lesz. A „sima” bútorok fél évszázada falun is hódító divatjával a régi „tulipántos” bútorok is mindenfelé kiszorulnak a házból, s még jól járnak azok a darabok, amelyek a padlásra, és nem tűzre kerülnek.
Pedig a bútorfestés egykor egész Nyugat- és Közép-Európában, a reneszánsz stílus kiterjedt határterületén virágzó mesterségág volt. Erdélyben, ahová Buda török kézre jutása után számos kézműves menekült, és ahol a reneszánsz stílus a reformációval együtt hódított, az új típusú virágos festésű deszkabútor is egyre szélesebb körű „divat”, a bútorfestés pedig sajátos népi mesterség lett. A bútorok valamilyen festése szükségessé vált akkor, amikor az újkor első századaiban a régi ácsolt keményfa bútorokat felváltották a vízifűrészen metszett olcsó fenyőfa deszkából készült asztalosmunkák. Ezeknél az enyv vagy az olajfesték és gyantás lakk a gyenge faanyag és az illesztések tartósítására és takarására szolgált. Az újszerű eljárást eleinte (a XVI. században) csak szűkebb körben, reformált templomoknál alkalmazták, amelyeknek egyetlen dísze lett a virágos festésű kazettás mennyezet, karzat és szószék. Az első magyar falusi bútorfestő asztalosokról is e munkák kapcsán tudunk (a XVI–XIX. századi református és unitárius templomok asztalosmunkáinak felirataiból és az egyházközségek kurátori számadáskönyvéből). E virágos festésű templombelsők, valamint a vidéki udvarházak újmódi berendezése természetesen erős hatással volt a falvak népe egész díszítőművészetére, mindenekelőtt pedig bútorkultúrájára. (...)
