Mint pusztító vihar vonult át felettünk az 1944-es év minden háborús csapása. Hitler március 19-én olyan katonai erővel szállta meg a szövetséges Magyarországot, amelynek hiábavaló lett volna ellenállni. Másnap jelenik meg az Ellenzékben édesapám tiltakozó cikke: „...hogy felkészítsük tizedünk magyarságát (...) habozás nélkül szembeszállni azzal, aki a nemzet szabadsága és függetlensége ellen tör”. Hitler ördögi tervében először az szerepelt, hogy az egykori kisantant államainak hadseregeit hívja meg a bosszúkoncra. Kolozsváron a németek március 27-én tűntek fel, és igen otthonosan érezték magukat.
Miután a magyar kormány és Horthy – bár hozott zsidóellenes törvényeket – bojkottálta a zsidók összegyűjtését és elszállítását „Kenyérmezőre” (ahogy ezzel ámították a szerencsétleneket) – a német Gestapo és a magyar csendőrség tette az elrendelt feladatát. Mi, gyermekek nem értettük a Dávid-csillag megjelenését az utcán jövő-menő emberek mellén. Azt sem fogtam fel, hogy miért sötétedőben megyünk el édesanyám Szatmárról Kolozsvárra elszármazó K. Irén barátnőjéhez. Tudod, ők most nagy bajban vannak – titokzatoskodott édesanyám. Én 13 évesen továbbra sem értettem, hogy miért vannak „nagy bajban”. Hogy valóban nagy a baj, az csak akkor derült ki számunkra, amikor május 3. és 10. között teherautók szedték össze a zsidó családokat és szállították az Irisz-telepi téglagyárba.
Édesapám komorsága állandósult. Semmi nem tudta felderíteni. A német sebesültek elfoglalták a Diákotthon mindhárom szintjét. Mi március végén kikaptuk a vakációt, és életem leghosszabb szünideje csak december elején fejeződött be. Elkerülendő a minden bizonnyal számunkra különös történéseket, május elején kiköltöztünk a csillaghegyi házunkba.
Az összeszedett zsidókat (Kolozsváron 16 148-at forrásaim szerint) május 25. és június 6. között vitték el marhavagonokba zsúfolva. Háziorvosunk, Kiss Árpád is köztük volt családostul. Csak ő került haza negyvenötben. Már felnőttként találkoztam a változatlanul csendes és szelíd orvossal, aki sok dobozzal jutalmazott annak idején a kötelező oltások csípős fájdalma után.
A csősz háza előtt haladtunk el öcsémmel, amikor újságolta, hogy a rádió bemondta: bombázták Nagyváradot. Aztán 9 órakor riasztó hangján felbúgott Kolozsvár összes szirénája. Mivel napirenden volt a légiriadó, az emberek nem siettek az óvóhelyekre. Negyed tízkor négy hullámban bombázták az amerikai Liberátorok Kolozsvár állomásának a környékét. De jutott bomba a Sétatérre és a református kórházra, a Mariánumra, az ortopédiai kórházra is. A nemrég megjelent könyvben (Asztalos L.–Papp A.: 1944. június 2., Kolozsvár bombázása) olvashatjuk, hogy 318 polgári halott és sebesültek ezrei, romba dőlt intézmények, családi házak váltak lakhatatlanná. Számos magyar és német katona is meghalt. Délben lementünk édesanyámmal. Kenyeret kellett vennünk. A lenti kocsma előtt álló társzekér két lova közül az egyik az átellenben lévő ház tetején, a másik a kocsma romjai közt volt.
