Nagy B. Sándor
Az elmúlt két hét fordulatos társadalmi-politikai eseményei közepette lassan számokká váltak a bukaresti tragédia áldozatai. Huszonhat, harminckettő, negyvennyolc, ötvennégy... Reméljük, hogy végül ennyi. Minden szám mögött tervek, vágyak, örömök, bánatok. Emberek. Mi is lehetnénk. Marosvásárhelyre utaztam azon a pénteken, régi ismerősökkel találkoztam, jó hangulatban telt az estém. Bukarestbe is utazhattam volna.
Megrázó történet, mely tízezreket mozgatott meg, melynek hatására elemi erővel tört elő az emberekből az igazságérzet. Talán túl sokan voltak, pedig egy ártatlan ember sem kevés áldozat. Voltak még hasonló esetek. Néha nehezebb tetten érni a felelősöket – az 1942-ben történt bostoni, Cocoanut Grove-beli tűzesetet (492 halálos áldozat) a hűtőrendszerből szivárgó metil-klorid okozta –, máskor egyértelmű, hogy ki a vétkes: 2000-ben a kínai Luoyang-ban, a Dongbu nevű szórakozóhelyen hegesztőmunkások lobbantották fel a 309 életet követelő diszkótüzet. Az utóbbi években a legtöbb hasonló eset – a 2004-es Buenos Aires-i (194 halott), a 2009-es permi, oroszországi (156 halott) és a 2013-as Rio Grande do Sul-i, brazíliai (242 halott) – a pirotechnika számlájára írható. Zárt térben a tűzijáték…
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy velünk nem történhetne hasonló eset. Hogy ők is megmenekülhettek volna, ha előtte, ha a körülmények, ha időben… Utólag könnyű jó döntéseket hozni, és arról is lehet vitatkozni, hogy a rendszer, a korrupció, a politikai vezetés hibája, csupán pár ember bűne, vagy jelentéktelennek tűnő mulasztások véletlen egybeesése okozta-e a szerencsétlenséget. Az biztos, hogy ha mindenki jól végezte volna a dolgát, nem következett volna be.
Egy bukaresti mentős ezt látja a számok mögött: „Apokaliptikus hangulat volt. Az éjszakai félhomályban, a mentőautók piros-kék fényeiben úgy mozogtak ezek a súlyosan megégett, félmeztelen gyermekek, mint az élő halottak. Jajgattak, üvöltöttek a fájdalomtól, segítségért könyörögtek. A levegőben füst és az égett emberi hús szaga. Mesterséges lélegeztetést végző kétségbeesett orvosok, és egyre hosszabb sor azokból, akik már nem mozdultak. Egy lány, úton a kórház felé kérte, hogy fogjam meg a kezét, mert fél a haláltól. Kérdezte, van-e esélye a túlélésre, de a választ már nem hallotta, kómába esett…”
Másnap a politikusok kimennek a helyszínre, hazatérnek Mexikóból, gyertyát gyújtanak, koszorúznak, főhajtással tisztelegnek, háromnapos nemzeti gyászt rendelnek el, és új jogszabályokat vezetnek be. Utólag talán az orvosok még jóvátehetnek valamit, más senki.
Olyan volt ez a Colectiv-történet, mint egy kollektív társadalmi katarzis, melynek végén megkönnyebbülten továbbélünk. Mi megúsztuk, és közeli hozzátartozóink sincsenek az áldozatok listáján.
Azonban van egy kérdés, amit nem lehet megkerülni. Vajon a vétkesek listáján ott lehetnénk-e? A mi döntéseink mennyire felelősek, figyelmesek? Számunkra talán ez a legfontosabb tanulsága ennek a tragédiának.
