Nyomába szegődtem az autónak, s míg lassan haladt tova a Német utcán, már csoportosan lettünk gyermekekül „honvédkísérők”, Sebestyénék faluvégi házának s a temetőkapu kanyara után azonban a kocsisor kerekei gyorsabbra fordultak, mire én nekilódultam a „miénk” mögött a futásnak, arra az autó megállt, Komáromi Károly, aki elöl ült a sofőr mellett, felvett magához a kabinba a bal oldali ajtón, az ölébe fogott, kérdezte is, amint elindultunk, hogy „búsulsz-e, Jóska, hogy elmegyünk”, én mondtam, hogy „igen”, akkor a bal kezének ölelését a szívem tájékára vitte: „Lássam, hogy ver az a kis vacak!” Autóztam velük Csonkatemplom s a kazlak felé, ahol az „iszkoló” Tódoránt meg akarták a fiatalemberek búcsúzóul „suppantani”, s pár lépéssel odébb, az akácfáknál megállt a kocsi, hogy Komáromi letegyen az öléből, s utolsó búcsút intsünk...
Nagyot ürült ekkor a házunk, az „életünk”, ugyanakkor azonban „teltünk” napról napra „magyar világunk” örömeivel. Egyszer valamikor – lehet, még a honvédek helyben létekor – nekem ismét „külön bánat” jutott az általános boldogságból, mert amikor Horthy eljött Udvarhelyre is, és az „óriási eseményre” Almás is tódult a környékkel együtt „kormányzót látni”, engem apámék kicsinek tartottak ahhoz, hogy magukkal vigyenek Sanyi mellett, s aztán nekem az lett egy „kicsit” kárörvendően a vigaszom, hogy ők sem láttak jóformán semmit a „kormányzóból”, noha az udvarhelyi „magyar–székely ünnepről” sok szép élménnyel tért haza a nép. „Szerencsére” én olykor tudtam „külön örömet” is szerezni magamnak, mint azzal a lapos kővel, amit egy alkalommal a „Tódorán-ház” ablakára hajítottam. Akkor már kezdtünk iskolába járni, s régi szokásunk szerint egybeverődve mentünk többen „felazon” a közelebbi környékről – Szabó Ézsiással és Daradics Sanyival úgy voltunk, hogy egymás nélkül el sem indultunk, és a Kerekpáston legtöbbször társultunk az otthoniakkal, Bencző Dénessel, Józsa Vilmossal, „Dávid” Gáborral, aki tavasszal még „brassói iskolásként” ottani román egyensapkát viselt –, s bár a kőhajigálások „ideje” már „lejárt” akkorra, és megvolt a külön szigorú tilalom a volt román papilak „előkelőbb” házára nézve, hogy abban mint leendő tanítói lakba nem szabad kárt tenni, én egyik csoportos vonulásunkkor felkaptam a földről egy „jó arravaló” szögletes-lapos követ, s előbb egy pillantással körülkémlelve, hogy Daradicsékon kívül valaki nem látja-e, egy hamari-kurta mozdulattal, szinte félszegen a tilalomszegéstől, az egyik ablak irányába lendítettem alulról a követ, ami azonban úgy „esett”, mintha tartotta volna magát a tilalomhoz: nekibotlott az ablakrámának, s azzal a visszahulló erőtlenséggel meg is állt szépen laposságával az ablakpárkányon, szinte mintha úgy helyezték volna oda kézzel. Ott is maradt azután jó ideig az „ablakverő” kövem a ház utolsó előtti ablakpárkányán, a családfő nélküli Felméri család a „jövevény” új tanító nénivel és a négy gyermekkel már „javában” a házban lakott, amikor mi Dara­diccsal s Ézsivel még mindig cinkos összepisolygással vettük számba, ahányszor menet-jövet ott jártunk, hogy „még megvan”, s azzal együtt kicsit büszkébbek voltunk „magyar voltunkra”. Engem még szinte „kötelezett” is a „büszke viselkedésre” az az újabb keletű „Jóska” nevem, amit a bécsi döntés jóvoltából a házi honvédek kutunk körüli „keresztvizében” nyertem.
Mindezeken túl – s talán még inkább mindezek „egybefogásaként” magyar voltunk legbüszkébb „oszlopává” maga az iskola magasodott, ahova olyan örömmel kezdtünk járni az új kapunyitással, hogy valósággal csengett az osztályterem, az udvar, egész iskola a magyar szavú és énekű zsivajtól, zsibongástól. Ez most már a „magyar királyi” iskolája volt Almásnak, még az „óvoda” is „magyar királyi” mellette – néztük folyton az utca felőli homlokzatokon a felírást, hogy „M. Kir.” –, s így most már egészen „jól mutatott” az iskolahomlokzat legmagasabb pontján, a táblaszerűen kiugró csúcson az a belerótt felírás is, hogy „ÉP 1909”, ami a román világban szinte biztatóan hatott, hogy a nekivadult románosítás ellenére „ott fenn”, a magasban „épen” megmaradt „magyarnak”, mint ahogy jelentését is elsősorban abban láttuk, hogy „ÉP” az épület, s nem abban, hogy az „ÉPÜLT” rövidült.
Számomra most az elemi iskola IV. osztályát jelentette az újra „magyarrá lett” iskolánk: apánk is éppen „olyan körül” járt, amikor az „ÉP 1909” vésetű homlokzat alatt mint új helyen folytatta az elemit, ami akkor „színmagyar” tanulás volt. Én most kissé úgy éreztem, hogy „megjártam”, ha kettő helyett három osztályt jártam „románul”, a következőkben pedig eggyel kevesebb magyar osztályban „lesz részem”, amit mint iskola „veszteséget” teljességgel magamnak köszönhettem, mert én voltam az, aki 1937-ben iskolakezdéskor a legmakacsabbul törtem arra, hogy a szeptember 11-i születésnapom miatt ne maradjak el a 30-ban születetteknek attól a túlnyomó részétől, amely a szeptember elseje előtti születésnap „szerencséje” folytán beiratkozhatott s kezdhette ősztől az iskolába járást. Akkor, a maga idején azonban örültem a „sikeremnek”, hogy hiába volt a törvényes előírás, s ahhoz tartva magát, hiába közölte Fülöp tanító kétszer is – egyszer kettőnkkel s azután külön anyámmal –, hogy nem írhat be, iskolanyitáskor én úgyis akasztottam nyakamba az iskolástarisnyát, mentem, s beültem az „osztálytársaimmal” a padba, névsorolvasás után Fülöp tanító kérdésére, hogy „maradt-e ki valaki?”, határozottan feleltem, hogy „én kimaradtam”, mire falunk legtekintélyesebb tanítója – a „mester”, az énekvezér, aki a tekintélyes paplak kántori felét lakta – elnevette magát, s mintegy méltányolva hajthatatlanságomat, fogta a pennát, hogy beírjon engem is az elsősök közé.
Egyébként is ismert ő engem már régebbről, mert Sanyiékat tanítva látott többször az osztályában, amikor én hamarább eleresztve az óvodából, beültem a „nagyok” osztályába, hogy együtt menjünk haza Sanyival, s mivel a bátyám jó tanulóként a kedvenc tanítványai közé tartozott, egy idő után engem is egyszerűen „Sanyi”-na nevezett, mintha testvérem mellett már engem is iskolásnak tekintett volna. Most, 1940 őszén éppenséggel „váltottuk” is egymást Sanyival a Fülöp tanító „nagy markú” keze alatt, mert Sanyiék májusban a VII. osztállyal s az abszolváló vizsgával végezve az iskolát, utánuk Fülöp Domokos a mi népes IV. osztályunkat „vette tovább” a tanulásban, ami csak a lányának, Évának esett keserves hátrányára, mert őt, mint szinte külön tanítványát, rendkívüli szigorúsággal „vizsgáztatta” majdnem minden órán, aminek rendszerint bőgés lett a vége. Én pedig ekkor már „rendesen viseltem” a bátyámtól örökölt „Sanyi” nevet a Fülöp tanító száján, és egy jelesebb előzményként ebben a Sanyi-duplázódásban még az is emlékezetes volt, hogy amikor még csak az óvodából léptem át „fél lábbal” az iskolába, a Sanyiék osztályközösségébe, egy osztályfényképen is „megörökítődött” az én „fütyögésem” Sanyi után.
Három és fél évvel a Sanyi nagy becsű „IV. osztályos” fényképe után már én voltam házunk IV. osztályos „Sanyija”, és én ekkor egyenesen sajnáltam Sanyit, hogy továbbra sem járhatunk együtt iskolába, leginkább azt fájlalva, hogy ő a román hét osztály után, Tódorán „bángyinos” gumijának fájdalmas emlékével a vakszemén nem énekelheti szép, erős hangján az iskolában a magyar Himnuszt, és még inkább a Magyar Hiszekegyet, amit mi most tanultunk az iskolakezdés legelején, hogy azután minden reggel az első órát annak vigyázzállásában való eléneklésével kezdjük, szemünkkel a tábla feletti falra kitűzött kottás lapon függve. Általában „sajnáltam” most már, hogy Sanyi is, én is olyan „jó szívvel” jártunk iskolába, amikor az román volt, olyan szorgalmasan tanultunk, hogy a magyarul kukkot sem tudó „regáti” tanítók még a román „nyelvi tudásunkat” is megdicsérték, olykor még „bambucot” is adva jutalmul, s én már a Sanyi fennhangú lecketanulása mellett „szedtem a fülembe” a román vajdákat: Vlad Ţepeşt, Ştefan cel Marét, Mircea cel Bătrînt, Mihai Viteazult, Vasile Luput, Matei Basarabot, s hiába volt akkor már végképp „szégyen” a magyar beszéd, 1937 őszén még külön „törtem-zúztam” azért, hogy bátyám „oldalán” – sokszor egyforma falábakon a sár idején – kezdhessem a járást az iskolába. Talán nem is volt véletlen, hogy 1937 tavaszán nekem óvodásként „iskolai képem” lett Sanyi mellett.

(folytatjuk)